Ezt álmodta Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődés végén

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, az orosz és a világirodalom egyik legnagyobb írója a Bűn és bűnhődés című regényének epilógusában így írt a főhős, Raszkolnyikov álmáról:

„Raszkolnyikov egész bőjtön és húsvéton át a kórházban feküdt. Fölgyógyulva eszébe jutottak lázas állapotban látott álmai. Azt álmodta volt betegségében, mintha az egész világ el lett volna ítélve valamely rettentő, sohasem látott és soha nem hallott pestis áldozatául, a mely Ázsia belsejéből jött Európába. Mindenkinek el kellett pusztúlnia, kivéve néhány, nagyon kevés számú választottat. Valami uj mikroskopikus trichinek jelentek meg, a melyek megmételyezték az emberek testét. Csakhogy ezek a teremtmények lelkes, akarattal biró lények voltak. Azok, a kiknek testét ezek megmételyezték, azonnal ördöngösekké váltak és megőrültek. De soha, soha emberek magokat nem tartották oly eszeseknek s az igazságban tántoríthatatlanoknak, mint ezek az inficziáltak. Sohasem tartották magukat meggyőződésükben, tudományukban, erkölcsi elveikben és hitükben szilárdabbaknak. Egész falvak, egész városok és népek beléestek a mételybe és megőrültek. Mindnyájan önkívületi állapotban voltak s egyik nem értette a másikat; mindegyik azt hitte, hogy egyedűl benne él az igazság, fájt neki, ha másokat látott, a mellét verte, sírt és kezeit tördelte. Nem tudták, kit és hogyan kell elítélni, nem tudtak megegyezni abban, hogy mit kell tartani rossznak, mit jónak. Nem tudták, kit kell vádolni és kit fölmenteni. Az emberek képtelen haragjukban egymást ölték. Egész hadakban törtek egymásra, hanem a hadak, mikor már éppen indulóban voltak, egyszerre megbomlottak maguk közt, a sorok szétmentek, a katonák egymásra rohantak, szúrták, vágták, harapták, ették egymást. A városokban egész napokon át húzták a vészharangokat; összehítták az embereket, de hogy kit és minek hítták, senki sem tudta s roppant nagy volt a zavar. Abbahagyták a rendes foglalatosságokat, mert mindenki eszmékkel tépelődött, javítási tervekkel állt elő s nem tudtak semmiben megegyezni; a földmíveléssel is fölhagytak. Összefutottak egy csomóba az emberek, megegyeztek egymás között valami iránt, megesküdtek, hogy nem hagyják el egymást, - hanem mindjárt valami egészen másba kezdtek, mint amott az imént elhatározták; elkezdték egymást vádolni, veszekedtek, marakodtak. Megkezdődtek a tűzesetek, beköszöntött az éhség. Mindnyájan, de mindnyájan elvesztek. A pestis nőtt és mind tovább terjedt. Az egész világon csak néhány ember bírt megmenekűlni. Ezek tiszták és kiválasztottak voltak, arra rendelve, hogy új emberi nemzedéket alapítsanak s új életet kezdjenek, megújítsák és megtisztítsák a földet, - de sehol senki nem látta ezeket az embereket, senki sem hallotta szavukat.”