„Nem hiszem, hogy valaha ehhez hasonló módon elvesztettük volna a közös biztonságérzetünket. Az emberek külön-külön, vagy kisebb csoportokban átestek már ezen. De így együtt? Ez egy teljesen új dolog. Egyszerre gyászolunk egyéni és társadalmi szinten.”Ezt David Kessler, a világhírű gyászszakértő mondta Skype-on a Harvard Business Review néhány szerkesztőjének, amikor arról beszélgettek, hogy érzik magukat a koronavírus-járvány kirobbanása óta. (A beszélgetés itt olvasható eredetiben, és magyarra is lefordították.)

Kessler szerint az emberek többsége most egyfajta előzetes gyászt érez, ami akkor lesz úrrá rajtunk, ha nem tudjuk, mit tartogat a jövő. Ez az érzés fog el minket például, amikor rossz leleteket kapunk az orvosnál, vagy amikor eszünkbe jut, hogy egyszer el fogjuk veszíteni a szüleinket.

Most, amikor világszerte elvileg egymilliárd ember szorult a lakásába, hogy társadalmi távolságtartással küzdjön a járvány terjedése ellen, sokan ilyen szorongó bizonytalanságérzetet tapasztalhatnak. Kessler szerint ilyenkor normális, hogy az ember fejében a legrosszabb forgatókönyvek váltják egymást, de a lényeg, hogy

„megtaláljuk az egyensúlyt azokban a dolgokban, amikre gondolunk”.Ennek része az is, hogy elengedjük azokat a dolgokat, amiket nem tudunk befolyásolni. Ne törődjünk azzal, hogy a szomszéd vajon betartja-e a távolságtartás szabályait, inkább figyeljünk arra, hogy mi betartjuk-e. Kessler szerint „legfőbb ideje, hogy feltöltsük magunkat együttérzéssel”, legyünk türelmesek azokkal az ismerőseinkkel, akik feszültek a helyzet miatt, és akár másokon töltik ki a dühüket.

Ugyanakkor az is fontos, hogy tudatosítsuk magunkban, min megyünk keresztül.  „Az önfejlesztő mozgalom szerencsétlen mellékhatásaként mi vagyunk az első generáció, akinek érzelmei vannak az érzelmeivel kapcsolatban. Olyan dolgokat mondunk magunknak, mint hogy szomorú vagyok, de nem kéne ezt éreznem; másoknak sokkal rosszabb. Megállhatunk – és meg is kellene állnunk – az első érzésnél. Szomorú vagyok. Hadd legyek szomorú öt percig. A feladat az, hogy átérezzük a szomorúságot, a félelmet és a haragot – függetlenül attól, hogy bárki más érez-e bármit.”

Kessler szerint ebben az időszakban sokan szembesülnek a gyász szokásos stádiumaival. Ha ezek nem is mindenkinél lineárisan követik egymást, kedetben általában ott van a tagadás („ez a vírus nem érint engem”), ami a dühön, az alkun és a szomorúságon keresztül eljut az elfogadásig („ez van, ki kell találnom, hogyan tovább”).

„Mint azt kitalálhattátok, az elfogadás a kulcs. Az elfogadásban ott van a lehetőség, hogy ellenőrizzük a dolgokat. Meg tudom mosni a kezem. Biztonságos távolságot tudok tartani. Képes vagyok megtanulni, hogyan dolgozzak távolról.”Elmélete szerint a gyásznak van egy hatodik szintje, az értelem is, amikor az ember arra vágyik, hogy legyen valami értelme is az egésznek. 

„Az emberek most is látják: a technika segít, hogy tartsák egymással a kapcsolatot. Nincsenek is annyira messze egymástól, mint gondolták. Rájönnek, hogy az okostelefonjaikkal telefonálni is tudnak, és hosszan beszélgetnek egymással. Rájönnek, milyen jó sétálni. Hiszem, hogy továbbra is értelmet fogunk találni a dolgokban – most, és amikor majd vége lesz ennek az egésznek.”Ha úgy érzi, segítségre lenne szüksége ahhoz, hogy megbírkózzon a koronavírus-járvány okozta szorongással, vagy csak tanácsokra lenne szüksége az otthonléttel kapcsolatban, érdemes megnéznie az ingyenes, online tanácsadást kínáló pszichológusok listáját.