• Karantén alatt sem áll meg az élet: szenzációsnak minősíthető természettudományos felfedezést tett egy, a lakásfogságot némi pergetéssel oldó budapesti horgász. A Duna-menti városok szennyvíztisztítóműveinek elkészülte óta a folyóban ritkaságnak számító intim betétek kivételesen nagy élőhelyét találta meg ugyanis a fővárosban. Ez a horgász ráadásul én voltam.

Karantén idején különösen intenzív élmény horgászni, mert minden alkalom olyan, mintha utoljára csinálná az ember. Ezzel az érzéssel vetettem be szilkonborítású ólomhalamat a Római egyik titkos pontján, ahol azt sejtettem, hogy a lapos, jellegtelen partszakasz kinézetére rácáfolva part közelében medertörés található, ami nem azt jelenti, hogy kilyukadt a Duna feneke, csak annyit hogy hirtelen mélyül.

A második dobásra olyant éreztem, amit a régi pecás szakkönyvek és a Magyar Horgász híres szakírói - talán egy pornográf novellákat író, korábban a rendvédelem területén dolgozó takarítónő hatására - “felmosorongyszerű ránehezedés”-nek neveztek. Ezt a bizarr kifejezést még a horgászok is alig értik, nemhogy a normális civilek, így egyből le is fordítom azoknak, akikre még sohasem nehezedett rá egy gigantikus felmosórongy. A szerző ilyenkor arra szokott gondolni, hogy nem hirtelen rándult meg a kezében a bot a kapáskor, hanem csak lassan esett le neki, hogy valami rég ráette magát a horogra. Ebből annyi következtetést mindenképp levonhatunk, hogy az LSD már a Kádár-kor hajnalán ismert szakíró- és újságíródrognak számíthatott.

Szóval egyszer csak úgy éreztem, mintha elakadtam volna, aztán mégsem, mert jött az, csak kicsit nehezebben a normálisnál, hogy pár másodperccel később vidám fanfár szólaljon meg a fejemben:

“Nahát egy jó öreg betét!”

Aki nem a Kádár-kor agyonszennyezett (=fogás szempontjából sokkal változatosabb) Dunáján kezdett horgászni, ahol a vízzel telt koton legalább olyan gyakori zsákmány volt, mint a dévérkeszeg és ahol az ember felső tagozatos korára másodperceken belül tévedhetetlenül meg tudta mondani, hogy Centrum-zacskót, rozsdás lábosfedőt, márnát vagy vasbetondarabot fáraszt éppen - mind a négy faj meglepően gyakori volt akkoriban - az nem is értheti, mekkora örömöt okozott nekem ez a jól fejlett, lebernyegeivel erősen védekező, szépen színezett intim betét.

A nagy-, majd a kisebb városok szennyvíztiszító műveinek megépítése óta a Duna kiábrándítóan megtisztult és sokkal kisebb mennyiségben kerül bele izgalmas, darabos szenny.

Csalit váltottam és korai harcsa reményében egy nehezebb villantót raktam fel. Egy próbadobás után jól éreztem, milyen gyors rángatással tudom közvetlenül a fenék fölött vezetni. Meg is lett a jutalmam, a harmadik behúzásra óvatos, de összetéveszthetetlen kopogtatást éreztem, amire dinamikus csuklómozdulattal reagáltam.

Még ennek a második betétnek is kifejezetten örültem. “Nem is emlékszem, mikor tudtam duplázni utoljára!” - nosztagiáztam derűsen. A negyedik példány után a derűm visszafogottabbá vált. Az ötödiket követően az elképzelt törés másik végéhez kezdtem dobálni. A jó ötlet jutalma három villámgyors, egymást követő betétfárasztás lett. Közben elkezdett bealkonyulni, de a betétek csak haraptak és haraptak.

Nem véletlenül használom ezt a kifejezést. Egy idő múlva annyira pontosan tudtam vezetni a csalit a fenék fölötti sávban, hogy olyan jól éreztem, mintha látnám: a betétek legalább egy része nem döglötten hevert a fenéken, hanem a tengerben élő homoki angolnák módjára, az egyik végüket a homokba durva, függőleges pozícióban hullámozhattak. A fogásaim legalább fele előtt ugyanis határozott kapást éreztem. Az esetek másik felében egyszerűen túl mélyre engedtem a csalit, ami elakadt a fenéken heverő betétekben, amiket némi rángatással ki tudtam szabadítani az iszapból.

A szenzációs felfedezés és az élvezetes pergetés végeredménye 12 darab intim betét volt alig több, mint egy óra leforgása alatt. Egy maximum húszméteres szakaszról. És voltak lemaradásaim is!

Először egyáltalán nem értettem, hogyan kerül ide ennyi példány ebből a ma már kifejezetten ritka folyami fajból, aztán rájöttem, hogy hiszen pont én írtam tavaly cikksorozatot arról, hogy a manapság egyre gyakoribb, hirtelen lezúduló záporok idején még a korszerű tisztítóművekkel ellátott települések is kénytelen a folyóba ereszteni az esővízzel keveredő szennyvizet.

Ezután úgy éreztem, hogy szórakoztató volt ugyan a tudományos kutatás, de most pecázgatnék egy kicsit egyszerű suttyók módjára, így hazaindulás előtt helyet változtattam. A kiszemelt kis kőgátacskához közeledve furcsa, csörgő hangot, majd a bagzó jávorszarvast megszégyenítő bőgést hallottam. “Csak nem a környék másik jellegzetes lakója, a részeg diszkópatkány az?” - kérdeztem magamtól döbbenten.

Ez a természettudományok estéje volt, mert megint beletrafáltam. A kis kőgáton, ahol nekem kellett volna néma csöndben lesben állnom, egy hullarészeg baráti társaság támolygott. Megpróbáltam értelmezni a bőgést. A legrészegebb ember éppen azt magyarázta a legjobb barátjának, egy klubkoncert hangerejével, hogy most, hogy lassan negyven éves, ideje bevallania, hogy 19 éves korában megcsinálta a barátja csaját a Coronitában.

Úgy éreztem, hogy ez az este természettudományos szempontból ennél többet nem hozhat, így gyorsan távoztam. Ebből is látszik, mennyire fontos a karantén alatt magányos sportolás!