Szaftos szexbotrányban csapódik le a bezárt britek dühe

Két hír rázta meg a hét közepén a brit nyilvánosságot. Az egyik az volt, hogy Európában már már az Egyesült Királyságban van a legtöbb halálos áldozata a koronavírusnak, 30 ezernél is többen haltak meg itt. Ezzel megelőzték Olaszországot, az Egyesült Államok mögött pedig már itt van a világon a második legtöbb halálos áldozat. Bár ez a fejlemény is jókora nyilvánosságot kapott, a legnagyobb példányszámú lapok címoldalát mégsem ez foglalta el szerdán.

Hanem egy bulvár-szexbotrány, ami a csámcsogásértéken túl a kellős közepébe vágott a koronavírus-intézkedésekről és a szakértők szerepéről szóló heves vitáknak, és az ezek mentén kibontakozó kultúrharcnak.

A hír: A kormány első számú járványügyi tanácsadója, Neil Ferguson, az Imperial College London kutatója lebukott azzal, hogy a lezárások idején kétszer is fogadta a szeretőjét az otthonában.

Ferguson volt a vezető kutató a modell mögött, ami márciusban arra jutott, hogy korlátozó intézkedések nélkül félmillió halottja lehet a járványnak az országban, de még akkor is 250 ezren halhatnak meg, ha csak mérsékelt korlátozásokat vezetnek be. A tanulmánynak komoly szerepe volt abban, hogy a brit kormány a kezdeti tíz nap után irányt váltott, és a szigorításokat vezettek be. (Azóta maga Boris Johnson miniszterelnök is átesett a fertőzésen, és elmondása szerint nem volt mindig egyértelmű, hogy életben marad-e.)

A brit nyilvánosság számára Ferguson volt az utóbbi hetekben a szakértő hang, aki újra és újra arra figyelmeztette az embereket, hogy maradjanak otthon, ne találkozzanak senkivel. Ez a közvélemény egyik része szemében tekintélyes, tiszteletre méltó tudóssá tette, akinek hallgatni kell az útmutatására, az emberek egy másik része viszont egyre növekvő ellenszenvvel tekintett a korlátozásokra, és egyre hangosabban követelte, hogy elég legyen az elzárásokból.

Ferguson professzor tehát a brit járványügyi intézkedések szimbolikus alakja, akit csak Professor Lockdownként emlegetnek. Így, még ha a pozíciójuk nem is pont ugyanolyan, nagyjából úgy érintette az eheti hír a brit közvéleményt, mintha nálunk Győrfi Pál bukott volna le valami hasonlóval.

A bulvárbombát a Telegraph robbantotta. A professzort kétszer is, március végén és április elején meglátogatta otthonában szeretője, Antonia Staats, aki London másik végéből utazott át a professzorhoz.

Micsoda? Miközben arról oktat minket, hogy meg se mozduljunk, ezt műveli?! – szakadt ki sok olvasóból több hét bezártság minden frusztrációja. Ferguson azonnal lemondott a kormányzati veszélyhelyzeti tanácsadó testületben betöltött tisztségéről, és bocsánatot kért azért, amiért személyes viselkedésével gyengítette a vírus elleni védekezés fontos üzenetét. Márciusban Ferguson maga is önkéntes karanténba vonult, miután tüneteket észlelt magán, és pozitív lett egy tesztje, de elmondása szerint a nőt azután fogadta, hogy két hetet teljes elzártságban töltött volna. Ezután úgy ítélte meg, hogy immunis lett – ami azért fontos, mert a nő férje is beteg volt. 

Antonia Staats ugyanis férjnél van, ahogy a brit bulvárlapok olvasói részletesen megismerhették. A legendásan finom módszereket alkalmazó brit bulvár a következő nap nem állt meg ott, hogy ismertette a professzor baklövését, ami önmagában még indokolható is lenne közérdekkel. Szerdára a legnagyobb bulvárlapok, vagyis a Sun és a Daily Mail címlapján már térdig jártak az egyébként nem közszereplő Antonia Staats életében, az olvasók pedig mindent megtudhatták arról, hogy hol lakik (egy nagy értékű házban), hogy baloldali, progresszív, klímaügyben aktív, Brexit-ellenes kétgyerekes anya, férjével pedig valamiféle nyitott kapcsolatban élnek. 

Ha a félrelépő professzor története esetleg még nem lett volna elég, ez már biztosan megtette a hatását. A lezáráspártiak-lezárásellenesek vita a világ sok más pontjához hasonlóan itt is elég pontosan betagozódott a szokásos kultúrharcos keretekbe, aminek egyik oldalán vannak „a tágas londoni lakásaikból mindenkit lenézően kioktató, az igazi emberek problémáit NEM ÉRTŐ, arrogáns elit sznobok”, a másik oldalán pedig a „fogalmatlan suttyók, akik NEM ÉRTIK MEG, hogy ha nem maradnak otthon, akkor mind meghalunk”. A sztori fogadtatása is nagyjából ennek megfelelően vált ketté: az emberek egy része kiakadt Fergusonék képmutatásán, a másik részük pedig felháborodott azon, hogy a brit sajtóban nagyobb teret kaptak Staats házasságának részletei, mint a halálozási adatok.

Ahogy az is feltűnt sokaknak, hogy a sztorit a Boris Johnsonhoz igen közel álló Telegraph robbantotta ki, egy hónappal azután, hogy az eset megtörtént, és éppen akkor, amikor egyébként a súlyos halálozási adatokat kellett közölni. És éppen azelőtt, hogy a kormány már a lazítások bejelentésénél tart, egy sor korlátozást készülnek felfüggeszteni. Ebben az olvasatban a korlátozások szimbolikus alakjának besározása és eltakarítása éppen jól jön most.

Ferguson helyét a tanácsadó testületben az Imperial College egy másik vezetője vette át, a Guardiannek pedig tudományos tanácsadók arról beszéltek, hogy elkezdett kényelmetlenné válni számukra az a szerep, ahogy a közvélemény kezeli őket. Ezek a kutatók ugyanis úgy élik meg, hogy nem lettek politikusok attól, hogy a figyelem középpontjába kerültek, ők csak prezentálják a kutatásaik eredményeit, a döntés viszont a választott politikusok felelőssége. Mégis, sokak szemében a szakértők azok, akik a döntéseket meghozzák. 

A szakértők felelősségéről szóló vita több országban is egyre élénkebb. Magyarországon Müller Viktor, az ELTE TTK Biológiai Intézetének tudományos munkatársa a Válasz Online-on azt írta: „Kutatóként van felelősségünk, és ezt örömmel vesszük a vállunkra, hiszen a munkánk értelmét igazolja és erősíti. De ez nem a döntés, hanem a tanácsadás, a tájékoztatás, és persze a döntést segítő célzott kutatás felelőssége.”