Meghalt Szaxi Maxi
2019 augusztus 22., 09:13
A lámpám, a dudám, a vészfékem
Amikor láttam a hírt, nem hittem el.
Mert biztos voltam benne, hogy Little Richard már évtizedek óta halott. Többnyire már azok is meghaltak, akik az ő zenéjén nőttek föl, abból merítettek: Eddie Cochran, Elvis, Bill Haley, Gene Vincent, Buddy Holly, John Lennon, Jimi Hendrix, James Brown, Otis Redding, Lemmy, Bon Scott, David Bowie, Freddy Mercury, Prince. Két képernyőt tele lehetne írni azokkal a halott poptörténeti legendákkal, akik az ő számait hallgatva kezdték fakanállal verni a lyukas fazekat otthon.
Már a rock and roll legelső, ötvenes évekbeli nemzedéke számára példakép volt, szinte mindannyian – az előbb már felsoroltam őket, a legfontosabbakat legalábbis: Eddie Cochran, Buddy Holly, Elvis, Bill Haley – játszották a számait.
Fats Dominóval és Jerry Lee Lewissal hárman voltak a rockandroll előtti rockandrollősök. Az előemberek. És tényleg hihetetlen, de Jerry Lee (Little Richard legközelebbi zenei rokona, de minden másban ellentéte: fehér, heteroszexuális) még él, és Fats Domino is csak három éve halt meg. Különös anyagból voltak gyúrva; ismerve az életformából adódó egészségügyi kockázatokat. Ahogy a rockandrollt kitalálták, a rockandroll életformát is nekik kellett kitalálniuk.
Szinte minden Little Richard-rajongó rockzenész (és szinte minden rockzenész Little Richard-rajongó) azt meséli, hogy gyerekkorában, 9-10-11 évesen hallotta először a Tutti Fruttit, a Lucille-t, a Long Tall Sallyt, a Good Golly Miss Mollyt, és soha nem tudott szabadulni többé. A vad zonogorapüfölés, a hisztérikusan gurgulázó-sikoltozó ének (érdekes mellékszál: Magyarországon Fekete Gyula, a Hungária alig egy éve elhunyt Szaxi Maxija imitálta leginkább énekstílusát: Neonparádé...) egyszerre tűnik a féktelen életöröm, az őrjöngő jókedv, a tehetetlen düh és mindenféle kaotikus érzelem kifejezésének, és igazolhatóan mágikus hatással van a tinédzserekre. (Tanúsíthatom: én is 9-10 évesen hallottam először, és kész voltam tőle.)
Little Richardból lett rockandroll, lett metál, lett soul, punk, rap, funk, ki tudja még hány műfajt lehetne fölsorolni; szinte minden, ami popzene, kapcsolódik ehhez a rekedtes, bizonytalan szexualitástól fűtött hisztériához.
(Nem tudom, hogyan lehet egy nekrológszerűségben viszonylag illedelmesen kifejteni, de a Tutti Frutti eredetileg konkrétan az anális szexről szólt. Némi cenzurális nyomásra lett ártalmatlanabb-értelmetlenebbre alakítva. Zseniális halandzsarefrénje, a Little Richard-i őrület esszenciális sora – Wop-bop-a-loo-mop alop-bom-bom –, de nekünk inkább a Dolly Roll megainfantilis parafrázisa ugrik be Szaxi Maxi hangján: „A lámpám, a dudám, a vészfékem". Így legalább van értelme.)
Hogy a Szputnyiktól lett turbókeresztény, és volt transzvesztita meg férfivécék környékén portyázó szatír, drogos és prédikátor... meg hát az a haj... a smink, a bajusz... totális őrület. Dehát: a rockandroll radikális életszínház, flitteres, tupírozott önirónia. Is. Nemcsak zenészeket, de filmrendezőket, írókat is inspirált ez a totálisan őrült, veszélyes, egyszerre vonzó és visszataszító életmű, életút vagy micsoda. Harmincvalahány filmszerep – Richard látványnak sem volt utolsó.
Hogy mi volt az eredeti neve, és hogy 2020. május 9-én állították ki róla a halotti anyakönyvi kivonatot, ugyanabban a városban, Georgia kellős közepén, ahol 1932-ben nagyon szegény családba született – senki sem fogja tudni húsz év múlva talán. De abban biztos vagyok, hogy akkor is lesznek 9-10 éves gyerekek, akik mobiljukon ráakadnak a Tutti Fruttira vagy a Good Golly Miss Mollyra, és őrjöngve kezdik rázni a fejüket.