Egy bonyolult politika-gazdasági bűnügy feldolgozásához illő oknyomozó stílusban írt egy tucatnyi résztvevőt megszólaltató, nagy tényfeltáró cikket a világ egyik leghíresebb liberális lapja, a Washington Post egy, a lap egyik karikaturistája által 2018-ban rendezett Halloween-házibuliról.
Hogy miért merülhet fel egyáltalán, hogy egy közszereplők nélkül megrendezett privát esemény komoly cikktéma legyen, ráadásul ilyen mélységben, olyan apparátussal és stílusban feldolgozva, mintha a Kennedy-gyilkosságról lenne szó? Azért, mert a parti egy, hangsúlyozottan magánember vendége blackface-ben, vagyis az arcát feketére mázolva jelent meg, és bár szó szerint kiírta magára, hogy miért tett így, a parti két vendége nem vette jó néven a viccet.
Tom Toles karikaturista 2018. őszi bulijának ez a bizonyos vendége - akinek a friss cikk egycsapásra tönkretette az életét - Sue Schafer, a fehér, zsidó, liberális grafikus volt, a bevándorlók és a melegek jogainak harcos védelmezője, polgárjogi tüntetések rendszeres résztvevője. A Halloween-bulikon eleve szokás aktuális politikai, kulturális vagy médiabeli eseményekre utaló jelmezt hordani, Amerikában különösen. A Washington Post cikke szerint ebben a buliban is tolongtak az akkori, vagyis a 2018. őszi amerikai híradók főszereplői. Vagyis például Ruth Bader Ginsburgok – a Legfelsőbb Bíróság liberális körökben szupersztárnak számító liberális bírája – és a Brett M. Kavanaugh-k – ő a Legfelsőbb Bíróság liberális körökben nemi erőszakolónak számító, frissen megválasztott konzervatív bírája.
Sztorink hőse is hasonló alapon választott jelmezt. Ő ugyanis Megyn Kellynek öltözött. Megyn Kelly az amerikai tévézés egyik legismertebb műsorvezetője, akinek éppen akkor, konkrétan a kérdéses buli hetén robbant ki a saját blackface-botránya. Amennyiben az egyik műsorában, amikor a vendégeivel a politikailag korrekt vagy nem korrekt Halloween-jelmezekről beszélgettek, Kelly megvédte a blackface viselését Halloweenkor, arról mesélve, hogy a gyerekkorában abszolúte oké volt feketére festett arccal bulizni, ha az ember valamilyen konkrét személyt alakított.
A Washington Post cikkének főgonosza liberális aktivistaként Megyn Kellyt akarta kigyúnyolni az ironikus jelmezével. Hogy ne legyen félreérthető a szándéka, a Kellyre jellemző kosztümjére kitűzött egy névtáblát, amire az volt kiírva, hogy
„Hello, a nevem Megyn Kelly”.
A kontextus ebben az esetben különösen fontos: Kelly botránya friss, minden, a híreket követő amerikai előtt ismert ügy volt, a műsorvezetőt pedig a szélsőségesek kivételével lényegében mindenki elítélte az érzéketlenségéért.
A buli számos résztvevőjét megszólaltató cikk szerint sokan észre sem vették a blackface-t hordó nőt, sokan igen, de nem tartották izgalmasnak, csak néhány ember akadt, akik szóba is hozták neki a dolgot. És összesen ketten voltak a nagyjából 100 fős tömegben, akik sértve érezték magukat miatta. A Puerto Rico-i származású Lexie Gruber és barátnője, a fekete művész, Lyric Prince. Ők oda is mentek hozzá, Gruber pedig kiabálni kezdett vele, először azt, hogy milyen rosszul néz ki, majd több fültanú szerint is megkérdezve tőle, hogy „Érti, hogy ez mennyire sértő lehet egy színesbőrű embernek?” Amire a nő a fültanúk szerint azt válaszolta, hogy „Megyn Kelly vagyok és ez vicces.” Gruber ezután hosszabb, emelt hangú előadást tartott neki a blackface történetéről.
A visszaemlékezők szerint a konfrontáció olyan hangos volt, hogy azt a buliban szinte mindenki hallotta. A kiabálás után előbb a kiabáló és baráti társasága, majd a blackface-t hordó vendég is rövidesen lelépett. Többek szerint könnyek között.
Schafer – aki személyesen nem ismerte az őt felkérdezőket – másnap felhívta régi barátját, a házigazdát, akitől elnézést kért, hosszan beszélve arról, hogy mennyire szörnyen érzi magát, amiért a jelmezével így felzaklatta Grubert, pedig semmi ilyesmi nem állt szándékában, sőt éppen az ellenkezőjét szerette volna kifejezni, mint amilyen hatást végül keltett.
A történet akkor ezzel véget is ért, vagyis egy másfajta világban talán örökre ennyi is lett volna az egész, csakhogy Gruber most, két évvel később egyszer csak írt egy emailt a házigazdának, Tom Tolesnak, hogy adja ki neki a nő nevét. Nem is titkoltan azért, hogy azt nyilvánosságra hozza, hiszen Gruber szerint a nő „nyilvánvalóan rasszista indíttatásból” viselt blackface-t.
Toles sokszorosan bocsánatot kért, de nem adta ki a vendége nevét.
Ezzel elszabadította a poklot. A két, magát sérve érző nő megkereste a sztorival a Washington Postot, hogy írjon belőle sztorit - és ezzel jól kiszámíthatóan tönkre tegye Sue Schafert. A Post pedig megtette. Nem is akármilyen terjedelemben. És a várható hatást kiváltva. Schafert ugyanis már annak hatására azonnal kirúgták, hogy elmondta a munkaadójának, hogy milyen témában készül cikket írni róla a Post.
De a sztori nem biztos, hogy megáll ennyinél. A cikk igen nagy része rugózik ugyanis azon, hogy Toles miért nem adta ki a régi barátja nevét a nő nyilvános megalázásához, folyamatosan olyasmit sugallva a sorok között, hogy ez lényegében a rasszizmus támogatása, de minimum mentegetése volt. Hiába mondja el Toles világosan, hogy
„Szörnyű érzés, hogy Grubernek ilyen rossz élmény volt ez. De azt is tudom, hogy Schafer annyira rosszul érezte magát az eset miatt, hogy nem éreztem volna helyesnek, ha úgy rángatom őt ki a nyilvánosság elé, hogy közben félreértik, hogy valójában mit is csinált.”
A cikkíró még a saját kollégája – Toles ugyebár grafikus a Postnál – főnökét is megkérdezte a témáról, de az nem akarta kirúgn, így a szerző azt is odaírta amellé, hogy a Post grafikusainak más főnöke van, mint az újságíróinak.
A cikkből egyébként konkrétan kiderült, hogy Gruber egyszerűen félreértelmezte Schafer egyértelműnek tűnő, ráadásul egy értelmező felirattal is megtámogatott jelmezét, amit úgy vett, hogy a nő nem Kellyt, hanem azokat a feketéket gúnyolta ki vele szándékosan, akik képesek voltak felháborodni Megyn Kelly blackface-védő megjegyzésein.
A szinte mániákusan részletező cikk olvasása közben képtelenség nem észrevenni, hogy a buli – lényegében kizárólag liberális – résztvevői hogyan próbálnak, szándékosan vagy öntudatlanul, utólag korrektségi piros pontokat szerezni. Nem véletlenül, hiszen egy nem megfelelő válasz szó szerint a karrierjükbe kerülhet.
Bár több szem- és fültanú, illetve maga a főszereplő, Schafer egybehangzóan úgy emlékeztek hogy a feketére mázolt arcú Schafer azután távozott, hogy Gruber harciasan felkérdezte, Steve Rochlin, a buli fehér társházigazdája, egy környezettudatossági tanácsadó cég alapító ügyvezetője ma már úgy emlékszik, hogy a vendég az ő hosszú felelősségrevonásának hatására ment haza.
De igen tanulságos az is, amit Philippa Hughes, a parti egyik ázsiai származású résztvevője mond, aki jól ismerte mind a házigazdát, mind Schafert. Hughes megértette ugyan, hogy Schafer jelmeze Megyn Kellyt figurázta ki, de ezzel együtt azt gondolja, hogy ironikusan is helytelen volt a blackface viselése. De azzal is egyetért, hogy a házigazda nem adta ki a barátja nevét, hiszen szerinte „az túlzott büntetés lenne. Nem fair dolog visszamenőleg megtámadni egy fogalmatlan nőt, mert egyrészt nem közszereplő, másrészt mert annak idején megkapta a maga büntetését. Lexitől a helyszínen, azoktól, akik később kritizálták miatta és Tomtól, a házigazdától is.”
Majd, miután mindezt levezette, Hughes mégis ezzel folytatta: „Másrészt viszont szükség van konkrét, személyes példákra, hogy meghúzzuk az elfogadható viselkedés határait. A buli minden egyes résztvevőjének mondania kellett volna neki valamit. Mindenki bűnös.”