Egy fronttudósító naplója: így lopóztunk be a székely terroristák sörözőnek álcázott titkos rózsadombi támaszpontjára

A fixerrel, nevezzük Mózesnek, a Mechwart-liget és a Margit-körút sarkán találkoztunk, a 111-es busz megállójában.

Tudósítói karrierem során dolgoztam már kurd, szír, török és ki tudja, hány nemzetiséghez tartozó fixerekkel, vagyis a terepet jól ismerő tolmács-sofőr-szervező-idegenvezetőkkel, de székellyel soha. A mostani tényfeláró kalandhoz viszont mindenképp egy székelyre volt szükségem.

„Mennyi az idő?” - kérdezte Mózes köszönés helyett.

„10 perc múlva dél” - válaszoltam a telefonomra pillantva, mire a fixer hirtelen lekevert nekem egy pofont.

„Ezt miért kaptam?” - kérdeztem, magam sem értem, hogy miért ilyen mulyán.

„Mert nem azt kérdeztem, hogy 10 perc múlva mennyi idő lesz” - válaszolta Mózes, majd nagyot nevetett.

Ha nem lettem volna ennyire ráutalva, azonnal sarkon fordulok, de így csak nyeltem egyet és követtem. Nem akármilyen kalandra indultunk ugyanis a Rózsadomb tövéből. Mózes egy tiltott székely sörözőt készült megmutatni nekem. Manapság pityókaolajos töklámpással sem lehet illegális helyeket találni, én viszont azt hallottam, hogy valahol a Rózsadombi rengetegben a napokban megnyílt a Tiltott Csíki Söröző nevű hely és a fejembe vettem, hogy helyszíni tudósítást írok róla. Lakásétteremben is csak egyszer jártam életemben, betiltott sörözőben meg konkrétan soha.

Ahogy a Mechwart liget bejáratához értünk, Mózes kétes tisztaságú textil zsebkendőt halászott elő a priccsesnadrágja zsebéből és bekötötte vele a szememet, hogy kézen fogva vezessen tovább.

„Boldog szülinapot, László!” - mondta, miközben épp azon morfondíroztam, hogy nagyjából a KSH-székház előtt járhatunk.

„Köszönöm” - válaszoltam automatikusan, bár igazából januárban van a születésnapom.

„Vettem magának ajándékba egy lovat, de sajnos nagyon drága volt, úgyhogy csak részletre tudtam megvenni” - közölte Mózes.

„Nem baj” - vágtam rá zavarodottan.

„Kezdetnek itt van egy nagy lófasz” - közölte erre Mózes, és annyira nevetnie kellett, hogy meg is álltunk egy kicsit összeszedni magunkat.

Dühömben lerántottam a szememet eltakaró zsebkendőt. És mit láttam? Hát egy jókora „Tiltott Csíki Söröző és Étterem” feliratot, tőlem úgy 15 méterre.

“Ez lenne az illegális -- “ – fordultam felé, de Mózes addigra elpárolgott.

Ekkor még nem sejthettem, hogy amit odabent találok, az sokkal durvább lesz, mint a fixerem borzalmas székely viccei.

A Csíki sörösök híres üzlethelyiségbe költöztek be. A Keleti Károly utca és a Bimbó út által határolt, tortaszelet alakú sarokháznak a KSH-székház előtti kereszteződésre néző, Budapest egyik legnagyobb tornácszerű teraszával rendelkező földszintje a főváros egyik legjobb elhelyezkedésű vendéglátóhely-helyszínének tűnik, félúton a fizetőképes hegylakók és a nyüzsgő Margit körút között, népes irodákkal körülvéve, alapadottságként egy olyan hűs, fedett terasszal, ami önmagában akkora, mint egy átlagos étterem. Ehhez képest itt titokzatos okból évtizedek óta egyetlen hely sem tudott sikeres lenni. Miközben a Bimbó út szemközti oldalán található pianóbár a kommunizmus óta töretlenül slágerhelynek számít.

A kánikula és a sör kombója láthatólag hatékony keverék, a gigaterasz ugyanis félig tele volt, pedig a hely épp hogy csak megnyitott.

Ahogy leültem egy kisebb asztalhoz és megkaptam az étlapot, Mózes borzongató emléke egycsapásra halványodni kezdett. A Tiltott Csíki Sörözőben ugyanis, mint egy pillantás alatt kiderült, tréfarépából főzik a főzeléket és Humor Harold a főszakács. Vagyis Humor Ábel. Hozzá képest Mózes kész havasalföldi vasgárdista volt.

A hahotázássorozat az étlappal kezdődik, ami újság formátumú, az egyes fogásokat így kisebb cikkek mutatják be. Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ételrendelés előtt nehogy kikérjen bármilyen italt, mert azt pillanatokon belül a partnere arcába fogja köpni, akkora lesz a nevetés!

Én a „Tiltott burger szalmapityókával” című cikkbe olvastam bele nyitásnak és ott tartottam, hogy „Mi székelyek, 1563 évvel ezelőtt (még hun korunkban) szamár- és lóhúsból csináltuk burgerünket. Az alaposan ledarált húsokat kakastejben pácoltuk, fűszerezéshez nyenyeremálét és zsizsepöcaromát használtunk. A recept azóta változott: székelymarhából készítjük hamburgerhúsunkat, amely a jószág születésétől haláláig tápláló gyógynövényeket fogyasztott, nagy nagy örömére (saját elbeszéléséből tudjuk)”, amikor már köptem is kifelé az új helyen ingyenes köszöntőnek kihozott pohár sört és a mellé járó padlizsánkrémet.

Mindenki tudja, hogy a XIX-XX. század leggyilkosabb tömegmozgalmai a nácizmus, a kommunizmus és a fogások megnevezésén túl ételleírást is tartalmazó vicceskedő étlapok voltak. Egy érzékeny és gyanútlan embernek a Csíki Söröző étlapjára tévedni olyan érzés lehet, mint amit az egyszeri, politikai híreket sosem olvasó gombász tapasztalhatott meg 1940 tavaszán, amikor kucsmagomba után kutatva eltévedt a katyni erdőben. Elég talán annyit mondanom, hogy a „Főételek” szó helyett a vonatkozó oldal tetején a következő olvasható:

„CSÍKI CSÁMCSOGÓ FŐÉTELEK - TŰRJE FEL AZ INGUJJÁT, LAZÍTSON BLÚZÁN, GOMBOLJA KI A GATYAGOMBOT, JÖNNEK A COMBOK!”

Ez a combos-gatyagombos-blúzkilazítós hangulat jellemzi az egész étlapot, amin Móricz Kitti séfet a „Szenvedély, szakértelem, bájosság” című cikkben mutatják be, a söröző gasztronómiai krédójában pedig arról értekeznek, hogy az erdélyi nagyurak feleségei „a maguk patyolatkezével sem restellték megfogni és megforgatni a főzőkanalat.”

És ha ettől sem mozdult volna meg bennem a székely kurafi, akkor a pincérlány gondoskodott a hangulatról, ugyanis végig „kedvesemnek” szólított. Én, az exministráns, aki a civil életben annyira félénk és visszafogott vagyok, hogy egy kólásüvegnek is csókolommal köszönök és elpirulok egy szépen domborodó esztergált székláb láttam, közel kerültem hozzá, hogy visszavágásként megdicsérjem az ampolnáit.

A Tiltott Csíki Söröző nemhogy temploma, de egyenesen katedrálisa az éttermi humornak. A vécére menet először ilyen vicces medvekoponyákba botlik az ember

hogy az alagsori vécéelőtérbe leérve a magyar céges tárgyhumor sokkoló emlékműve, egy Heineken-feliratos bokszzsák fogadja:

Ami után természetesnek hat, hogy a vécét itt így hívják:

A piszoárt meg, ősi hun-székely kifejezéssel, így:

Ha valaki nem értené a fergeteges Heineken-viccet: a romániai magyar Csíki sör nevét a magyarországi magyar közvélemény akkor ismerte meg, amikor az induló vállalkozást pár éve beperelte a Heineken. A Romániában is jelen lévő sörmulti 2003 óta volt a csíkszeredai sörgyár tulajdonosa, ahol a környék egyik legnépszerűbb sörét, a Ciuc Premium nevűt gyártották. (A „Ciuc” ebből Csík tájegység román neve.) 2014-ben lépett piacra egy induló cég a saját, „Igazi Csíki Sörnek” nevezett termékével. A Heineken úgy érezte, hogy ezzel az ő márkanevüket bitorolják, ezért pert indított, amiben a végén már a multicég állt nyerésre, a kisebbik cég ekkor kezdte használni a "Tiltott" jelzőt a termékein. Csakhogy a két fél utána peren kívül sikeresen megegyezett, vagyis a Heineken megengedte, hogy a székely vállalkozás legálisan használja a Csíki Sör nevet. De ők ennek ellenére azóta is úgy tesznek, mintha üldöznék őket, ami konkrétan nem igaz. Sőt a magyar kormány, felismerve az ügyben rejlő PR-lehetőségeket és kultúrharcos potenciált, annyira beleállt az ügybe, hogy az akkor még a hatalma csúcsán lévő Lázár János a Heinekent direkt szívató, az emblémájuk jól ismert vörös csillagát betiltó törvényjavaslatot is beterjesztett a magyar parlamentben.

A sok kacagás mellett eddig szóba se tudtam hozni, hogy milyen hely ez a söröző-étterem. Először is ez abban az értelemben étterem, ahogy a bajor királyi söröző típusú helyek szoktak azok lenni: a sörválasztékon felül néhány féle jellegzetes fogás - csülök, kolbász, mics, hamburger, ilyenek - , pár előétel sörkorcsolyának és a sofőrök kedvéért némi édesség.

A fergeteges leírás miatt hamburgert kértem, ami olyan szempontból egészen újítónak, sőt forradalminak bizonyult, hogy a klasszikus hamburgerpogácsa helyett egy nagyjából mics- vagy löncshús állagú - talán ebbe is tettek sütőport, mint a micsbe? - szerves korong volt a centrumában. De az íze rendben volt, a buci kifejezetten jó, a zöldségek frissek, a micset amúgy is imádom, így igazából jól elvoltam vele.

A Csíki sörrel is, amit a sörbuzi haverjaim tombolva szoktak gyalázni, állítólag nem politikai-kultúrharcos okokból, hanem mert az dühíti őket, hogy kézműves sörként adnak el egy egészen nagy mennyiségben gyártott, multisörhöz illően semleges sört. De én utálom a rohadt gyümölccsel teli kuka szagát felidéző, epekivonatot tartalmazó, emberiségellenes IPÁ-kat és az aljas, korsónként egy üveg bor áráért kimért társaikat. Elégedett, taplónyelvű proli vagyok, akinek a sör valami hideg, alig kesernyés, kellemes-semleges folyadékot jelent, amit nagy melegben jobb inni a víznél és bónuszként egész picit fejbe is kólint. A Csíki Sör meg pont ezt hozza.

A helynek egyértelműen a megaterasz a fő vonzereje, ahol remekül el lehet ücsörögni, és üres tekintettel büfögni a semmibe. A söröző belül meghökkentően nagy, a gigászi központi térből hatalmas termek és jókora helyiségek nyílnak, amiket a sörfőzdék gépzeteit felidéző dizájnelemek igyekeznek feldobni.

Azt pedig el sem tudom képzelni, hogy az álnépies humorterrorizmus rózsadombi fészke mennyire fog bejönni a budai publikumnak. A hegyi népek gyakran radikalizálódnak, így az sem lepne meg, hogy ha a székely viccgerillák innen idővel feljebb vonulnának és a Kapy út magasságában intéznének támadásokat a decens jó ízlés ellen.