A végső jóslás: megint minden Floridán múlik
2016 november 08., 15:15
Trump megnyerheti a 2020-as elnökválasztást, és még csak csoda sem kell hozzá
Miközben az országos felmérések átlagában Joe Biden, a demokraták elnökjelöltje még mindig bőven hibahatáron felüli, hét százalékponttal vezet a regnáló Donald Trumppal, a republikánusok jelöltjével szemben, a fogadási piacokon az elmúlt napokban hirtelen megfordult a trend:
Aktuálisan már inkább Donald Trumpot tartják hajszálnyival esélyesebbnek azok, akik a pénzüket kockáztatják, márpedig a pénz a legtöbb esetben jobb előrejelzőnek bizonyult a közvélemény-kutatásoknál. Pláne, hogy fent az országos mérések átlagát idéztük, amelyeknek az elektori szavazatokon alapuló amerikai választási rendszerben korlátozott jelentőségük van. Vegyük például a 2016-os választást - gyorsan eloszlatva az egyik legmakacsabb félreértelmezést arról, hogy milyen szörnyűségesen rosszak voltak a közvélemény-kutatások.
2016-ban ezek az országos mérések azt jelezték előre, hogy Hillary Clinton úgy 3 százalék előnyben van Donald Trumphoz képest. Ez az előrejelzés szinte tökéletesen pontosnak bizonyult, Clintonra országosan összesen csaknem hárommillióval többen szavaztak, ő kapta az összes leadott szavazat 48,2 százalékát, míg Donald Trump a 46,1 százalékát.
Nem a közvélemény-kutatásokkal volt a baj, hanem az összetett, több kérdést boncolgató kutatások eredményeinek vizuális reprezentációjával. 2016-ban minden amerikai médiavállalat azt találta ki, hogy a választási esélyeket egy könnyen értelmezhető mutatóval fejezi ki, csak hát ezeket az információkat nehéz egy mutatóba sűríteni. Pláne, ha a választás aztán pár ezer wisconsini, pennsylvaniai és michigani szavazaton múlik, nem pedig több millió kaliforniain. Közben a kutatások elemzéséből akár Trump győzelme is kikövetkeztethető volt, a választás napján megjelent utolsó esélylatolgató cikkemben vázoltam is pár forgatókönyvet, amelyben Trump nyer. Visszanézve látszik, hogy a közvélemény-kutatók valójában csak Wisconsinban tévedtek nagyot, de ott is csak azért, mert a hagyományosan stabilan demokrata államban, ahol Barack Obama 2008-ban például 13,9 százalékos fölénnyel nyert, alig végeztek méréseket.
Nagyobb előny, kisebb esély
2016-ban tehát valójában nem a közvélemény-kutatások, hanem az azokat értelmezők tévedtek igazán nagyot. Minden adatmágus közül a legvisszafogottabb a szakma legelismertebb figurája, az 538-at alapító Nate Silver és csapata bizonyult, akik akkor mindössze 72 százalék esélyt adtak Clinton győzelmére, magyarán azt állították, hogy a rendelkezésre álló adatokkal számolva négy esetből legalább egyszer Trumpnak kell nyernie. Clinton akkor hibahatár környéki, három százalékkal vezetett Trump előtt. Biden előnye a mostani felmérések átlagában még mindig hét százalékpont, de az 538 aktuális esélylatolgatása így is csak enyhe favoritként jellemzi, negyvenezer szimulációt lefuttatva is csak 69 százalék esélyt adnak a győzelmére.
Ez persze soknak tűnhet, de valójában azt jelenti, hogy három szimulációból egyben Donald Trump győzedelmeskedik. Ez alapján Biden győzelmére a házat tán már nem érdemes felrakni, ellenben pár tízezret már megérhet feltenni Donald Trumpra. Ez talán magyarázza is a fogadási piacon bekövetkezett trendfordulatot.
Hogy hét százalékpontos előnye ellenére miért ilyen alacsonyak Biden győzelmi esélyei, annak kulcsa az elektori rendszerben van. Az Egyesült Államokban az elnökválasztás napján a gyakorlatban nem egy, hanem ötven választást tartanak, melyeken két állam (Maine és Nebraska) kivételével az adott állam győztese nyeri az adott állam összes elektori szavazatát. A demokraták nagy szerencsétlensége, hogy szavazóik jelentős hányada két nagy államban, a legtöbb elektori szavazatot adó Kaliforniában, és a holtversenyben harmadik legtöbb elektori szavazatot adó New Yorkban él. De hiába szavaztak Kaliforniában 4,27, New Yorkban pedig 1,74 millióval többen Clintonra, ha ez pont ugyanannyi elektori szavazatot jelentett, mintha mindkét államban mindössze egy szavazattal nyert volna csak. Közben Trump a választást végül eldöntő államok közül Pennsylvaniában 44 ezer szavazattal nyert (6,17 millióból), Wisconsinban 23 ezerrel (2,98 millióból), Michiganben pedig 11 ezerrel (4,8 millióból).
Ezek az aránytalanságok most is fennállnak. Kaliforniában a választás tétnélkülisége miatt igen ritkás felmérések átlagában Biden 31,5 százalékponttal, New Yorkban 26,9 százalékponttal vezet.
Ehhez képest Pennsylvaniában csupán 4,8 százalékos, Wisconsinban 6,3 százalékos, Michiganben 6,5 százalékos Biden-előnyt mutat a felmérések átlaga. Ehhez érdemes két gyors megjegyzést fűzni:
- A republikánusok támogatottsága mindhárom államban a vidéki körzetekben összpontosul. Ezek a választók jobb eséllyel maradnak ki a közvélemény-kutatásokból, vagyis hajlamosak alulmérni Trump támogatottságát a neki kedvező demográfiai csoportokban;
- 2016-ban mindhárom államban alul is mérték Trump támogatottságát a kutatásokban.
Ezekben a rozsdaövezeti és középnyugati államokban – ilyen még az egykor választásokat eldönteni képes, mostanra stabilan republikánus Ohio, ahol Trump jelenleg 1,9 ponttal vezet, vagy a legutóbb még Clintonra szavazó, de egyre inkább a republikánusok felé tendáló, és idén tán át is forduló Minnesota – a státusában megingott fehér munkásosztály (amerikai terminológia szerint középosztály) nagy szavazattartalékot jelent a republikánusoknak. Ez a réteg verseng a munkahelyekért a még náluk is alacsonyabb státusú afroamerikaiakkal és bevándorlókkal, és ez érezheti úgy, hogy az lmbtq-koalíció a kultúráját is fenyegeti. Vagyis csupa olyan csoport jelent fenyegetést a státusukra, amelyek a demokratáknál találták meg képviseletüket.
link
Forrás
Trump kampánya rá is játszik erre az érzületre. A republikánus jelölőgyűlésen sorra hangzottak el a kódolt üzenetek. A jelölőgyűlés első napjának sztárvendégei Patricia és Mark McCloskey, az a St. Louis-i ügyvéd házaspár voltak, akik június 28-án fegyverrel fenyegették a házuk előtt elvonuló Black Lives Matters aktivistákat. Az alkalmat megragadva Patricia McCloskey azzal rémisztgette hallgatóságát, hogy a „radikális demokraták” a lakóövezeti építési szabályok átírásával „gyenge minőségű bérlakásokkal” bűnözést és törvénytelenséget szabadítanának az elővárosokra, és nem csupán „káoszt és erőszakot terjesztenek”, hanem „összességében is meg akarják szüntetni az elővárosokat”.
Persze ennek a stratégiának is vannak kockázatai. Vannak a demokraták számára kedvező demográfiai folyamatok is. A hagyományosan republikánus Virginia, vagy az ingaállam Colorado az elmúlt választások alatt a diplomások arányának növekedésével stabilan demokrata többségűvé vált. A hatvanas évek óta republikánus délen pedig a fekete és spanyolajkú népesség arányának növekedése jelent kihívást, bár talán ez idén még csak arra lesz elég a demokratáknak, hogy szorosabb versenyben szenvedjenek vereséget Georgiában és Texasban – bár az utóbbiban a demokraták most nagy választóregisztrációs kampányba kezdtek, remélvén, hogy át tudják fordítani a második legnépesebb államot. Ez ugyanis Trump biztos vereségét jelentené.
Rasszistának lenni, de nem annak látszani
A fehérek riogatása és a kisebbségi szavazók regisztrációja a bázisszavazatokért folyik. A választást eldönteni képes csoport azonban nem ők, hanem azok a fehér, elővárosi nők, akik 2016-ban még Trumpot támogatták, de a kutatások alapján tömegesen fordultak el tőle. Ezt nyilván a republikánusok is tudják, ezért aztán augusztus végi jelölőgyűlésükön a káosszal, bűnözéssel és csóró (színes) szomszédokkal való riogatás mellett nagy hangsúlyt kapott annak bizonygatása is, hogy mindezek ellenére Trumpra szavazni nem rasszizmus. Ebből fakadtak olyan szerencsétlen mondatok, mint például Mike Pence fejtegetése arról, hogy „mi, amerikaiak tudjuk, hogy egyszerre kiállhatunk a rendőrség és afroamerikai szomszédaink mellett is”. És ugyanezt próbálta sugalmazni Nikki Haley volt ENSZ-nagykövet és dél-karolinai kormányzó is, aki egészen megható történetet adott elő arról, hogy hogyan hoztak konszenzusos döntést a konföderációs zászló eltávolításáról, elhallgatva azt, hogy a döntés előzménye mégiscsak egy feketék elleni rasszista terrortámadás volt.
Gondolhatnánk, hogy a két stratégia némiképp kioltja egymást, de igazából jól működhet együtt. Szociológiai és pszichológiai kísérletek bizonyítják, hogy ha a fehér választók veszélyben érzik a státusukat, hajlamosabbak a republikánus pártra szavazni. Thomas B. Edsall, a New York Times véleményrovatának nagy öregje több ilyet is idéz demokráciaféltő cikkében, a legérdekesebb közülük talán az, amelyikben fehér választók egy csoportját arról tájékoztatták, hogy a spanyolajkúak arányaiban már annyian vannak az országban, mint a feketék, egy másik csoportját pedig arról, hogy Kaliforniában már kisebbségben vannak a nem spanyolajkú fehérek.
Az első csoportba soroltak ezután 40:23 arányban inkább demokrata szavazóként azonosították magukat. A másik, a fehérek kaliforniai kisebbségi státusáról értesülők viszont 45:35 arányban republikánusnak vallották magukat (.pdf).
Vagyis a még mindig a teljes választónépesség 70 százalékát kitevő fehér választók riogatása a status quo felborulásával, az átlagnál sokkal színesebb nagyvárosokban zajló – jellemzően békés, de látványosabb és izgalmasabb, vagyis médiaszempontból is érdekesebb zavargásoktól sem mentes – tiltakozásokkal kifizetődő taktika is lehet, amennyiben valóban elhiteti a célközönséggel, hogy mindez a státusukat fenyegeti.