Vidnyánszky Attila naponta adja az interjúkat a kormánymédiának a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, ma éppen a Mandineren jelent meg vele egy hosszabb beszélgetés, amelyből három részletet emelünk ki.

1. A kuratóriumról

Mandiner: Van bármiféle mód arra, hogy teljesüljön az a követelés, hogy a kuratóriumba az egyetem szenátusa által delegált tagok is bekerüljenek?

Vidnyánszky: Szerintem így lett most reális a felállás. Most tartunk ott, hogy megfelelő súlyú tárgyalófelek ülnek egymással szemben. Így is nagyon nehéz folyamat áll előttünk.

2. Az egyetemfoglalásról

Vidnyánszky: Az a fizikai zár is, amit most létrehoztak, arról szól, hogy semmilyen változást nem akarnak beengedni. Számomra ez a legfájóbb. Azt remélem, hogy az érvek, a felvázolt tervek hatnak majd rájuk is – de még csak el sem tudom mondani azokat.

Mandiner: Be tudott jutni az épületbe? Egyáltalán próbált azóta bejutni, amióta el van barikádozva a bejárat?

Vidnyánszky: Nem. Nem megyek oda. Miért provokáljam a helyzetet? Nem erre van szükség most, hanem a párbeszéd lehetőségének megteremtésére.

3. A nehézségeiről

Mandiner: Hogy bírja ezt az időszakot?

Vidnyánszky: Nagyon nehezen. Ez nem az én szakmám, én nem vagyok politikus, de szakmai felelősségérzetem arra késztetett évekkel ezelőtt, hogy ne csak mondjam a véleményemet, hanem értékrendemmel összhangban cselekvő résztvevője legyek a közéletnek. Sokszor a szememre vetik, hogy rendezzek, és ne politizáljak, ám ha a politika a közügyekben való részvételt jelenti, akkor értelmiségiként ebben szerepet vállalni, ha nem is kötelesség, de biztosan nem szégyen. (...) És ott van a legerősebb támaszom, a családom. Olyan hátterem van, amely megóv, segít regenerálódni, és kötözi a lelki sebeimet. Ez csodálatos dolog. Mind a civil, mind a szakmai világból annyi támogatás érkezik, hogy ezt muszáj végigcsinálni. Elképesztően erősnek érzem a hitünket.

Az SZFE melletti kiállásokat itt gyűjtjük, legutóbbi videónk pedig itt látható.