Nem az a film, amire 2020 őszén szükségünk van, hanem az, amit megérdemlünk

A 2018-as választás titkos története 84 színes oldalon.
Megveszem

Milyen filmre vágyik idén szeptemberben a néző, aki úgy érzi magát, mintha mozdulatlanul állna, miközben átfúj rajta 2020? Erre a kérdésre egyáltalán nem magától értetődő válasz az, hogy

  • „hm, most pont néznék valami nehezen követhető, zavarba ejtő, feszülten nyomasztó filmet, 
  • amiben a szereplők neve, életkora és külseje néha egy jeleneten belül is változik,
  • amiben disznókat élve felzabáló férgekről van szó, 
  • amiben allegorikus táncjelenetekből és beidézett vendégszövegekből kell kirakni a képet.
  • és amikor végre összeáll az egész, akkor csap le az igazán pusztító szomorúság.”

Teljesen érthető, ha valaki épp teljesen másra vágyik, nekik lehet ajánlani például inkább ezt a videófelvételt:

Ha valakinek viszont mégis olyasmi hiányozna, ami után több kérdés marad, mint válasz, és ami aztán napokig kísérti a nézőjét, annak itt van Hollywood egyik legeredetibb figurája, Charlie Kaufman (a John Malkovich menet és az Egy csodálatos elme örök ragyogása forgatókönyvírója, a Synecdoche, New York rendezője) új filmje, az I’m Thinking of Ending Things a Netflixen. A film Iain Reid kanadai író azonos című 2016-os regényén alapul (ez most jelenik meg magyarul is), kaufmanian szabadon kezelve az adaptáció kereteit. 

A hangulat elég jól átjön az előzetesből:

Hóbortos hétvége

Egy fiatal lány (Jessie Buckley) és barátja, Jake (Jesse Plemons) ellátogatnak a fiú szüleihez egy hosszú, havas úton. A kapcsolat csak egy hónapja, vagy talán hat hete tart, egy kocsmai kvízjáték után jöttek össze, de a lány fejében már az motoszkál: be kellene fejezni. Nevét pedig nem valamiféle hollywoodi értelemben elavult szexizmusból nem írjuk le, hanem mert egyáltalán nem olyan egyértelmű, hogy igazából hogy hívják. Néha Lucy, máskor Louisa, vagy éppen Lucia, és időnként ilyen nevű emberektől vannak nem fogadott hívásai. Az sem világos, hogy mi ő valójában: fizikus, festő, költő, gerontológus, mindegyik, vagy egyik sem. 

Útközben a párbeszéd alapritmusát az ablaktörlő szűntelen kattogása adja meg, majd a kutya nyakörvének csörgése hipnotizálja lassan a nézőt, mint a teáscsészéhez ütődő kanál a Get out-ban. Az I’m Thinking of Ending Things is úgy tud fizikai hatást kiváltani, mint az utóbbi évek izgalmasabb szerzői filmje. Ahogy a Midsommarban a rémület meghatározó része volt a vakító világosság, az Uncut Gems végére pedig konkrétan el lehetett fáradni az szüntelen ideges kiabálástól, itt egymásba csúszik a belső narráció és a „valódi párbeszédek”, hosszan kitartott jelenetek, kellemetlen nevetések és elfelejtett szavak hozzák zavarba a nézőt már azelőtt, hogy igazán szürreálissá válnának a dolgok.

A vacsora a szülőknél (az anya szerepében Toni Collette, az apa David Thewlis) kicsit olyan, mintha David Lynch feldolgozta volna az Apádra ütök című vígjátékot. (Nem tudom, mennyire jött át, ez pozitív akart lenni, és másnak is eszébe jutott hasonló.) Akkor a legerősebb a film, amikor még nem csúszik szét teljesen a valóság, hanem még ki tudja tartani az érzést, hogy valami nem stimmel - ahogy az embert általában jobban nyugtalanítja, ha egy képen csak egy-két részlet nincs a helyén, mint amikor minden kifordul a sarkaiból.

A bizarr családlátogatással párhuzamosan pedig egy gimnáziumban dolgozó gondnok magányos hétköznapjait is látjuk, aki lehajtott fejjel takarítja a folyosókat, és csak lesütött szemmel pillant rá az élettel teli fiatalokra, akik jobb esetben észre sem veszik, rosszabb esetben gúnyosan nevetnek rajta. Egy jelenetben eldurran egy kaufmani tréfapetárda: a gondnok a tévében egy ál-Robert Zemeckis romantikus film szépen kidolgozott álbefejezését nézi.

Jégvarázs

A hazaúton a hóvihar durvulásával végleg elszakadunk a valóságtól: van olyan párbeszéd, ami egy az egyben vett idézet egy híres filmkritikából, a szereplők a fagyos éjszaka közepén is megállnak jégkrémet venni, és a tánc- és musicalbetét még csak ezután jön.

A vége után pedig jön az érzés: mi volt ez???

Lesz, akiből menet közben azt fogja kiváltani a film, hogy a befejezésen gondolkodjon, mármint a nézésének. Engem utána sem hagyott nyugodni, később megnéztem újra, és napok múltán is villantak be újabb részletek, hogy aztán a következő pillanatban a kapcsolódó reddit fórum mélyén találjam magam.

Innentől spoilerek következnek, bár nem is ez a legjobb kifejezés: mondjuk, hogy a befogadást esetlegesen befolyásoló meglátások, amik egyáltalán nem biztos, hogy igazak. 

Maga Kaufman azt mondta, nem akarta megmagyarázni a dolgokat, hagyja, hogy az emberek maguk tapaszalják meg a filmet, és támogatja bárkinek az interpretációját. Aki nem akarja, hogy ilyen befolyás érje a megtekintés előtt, attól ezen a ponton búcsúzunk a cikkből az aligátornak pacsit adó teknős videójával:

Ha jól sikerült összerakni, akkor a film arra fut ki, hogy a cselekmény a gondnok fejében játszódott le. Jake a saját, néhány évtizeddel korábbi énje, a lány pedig ebben a formában nem valós, inkább egy „barátnő alakú magányosság”, hogy majdnem idézzük a filmben elhangzó verset. A könyvben ez a csavar egyértelműen ki van mondva, Kaufman sokkal finomabban nyúl ehhez, és többféle értelmezést lehetővé tesz. „Néha a gondolat közelebb áll a valósághoz, mint a tett, mert bármit mondhatsz és bármit tehetsz, de nem hamisíthatsz meg egy gondolatot”, halljuk a lány narrációjában még a film elején.

Arra persze, hogy „az egész csak a fejében volt”, elsőre lehetne akár egy Billie Eilish-i „Duh” a néző reakciója. Úristen, micsoda fordulat, ilyet már a Dallasban is láttuk. De igazából ez messze nem egy klasszikus homlokra csapós PLOT TWIST, hanem valami, ami végig benne van a levegőben, és aminek ismeretében ugyanolyan érdekes megnézni a filmet. 

Nem vénnek való vidék

Az I’m Thinking of Ending Things elég következetesen viszi végig, hogy egy teljesen magára maradt, minden reményt elvesztett, szellemileg is hanyatló ember arra jut, hogy ideje befejezni a dolgokat. Amikor egy fiatal lány mondja azt másfél hónapos kapcsolatára, hogy a befejezésen gondolkodik, az még inkább egy másik kezdet lehetőségéről szól. Egy magányos, keserű öreg gondnok fejében ez egészen mást jelent. 

A gondok valószínűleg soha nem hagyta el a szülői házat, ahol traumatikus élmények sora érte a haldokoló állatok látványától szülei leépülésének és halálának végignézéséig, majd az egyedül töltött öregkorig. Soha nem lettek barátai és kapcsolatai, a lány és a gondnok találkozásából pedig az derül ki: azon az estén, amikor a kvízt játszották a kocsmában, nem merte megszólítani, soha nem kerültek kapcsolatba. Alakját így képzeletéből, vágyaiból és a szobájában lévő könyvekből, versekből és festményekből rakta össze az elméje.

A vacsorajelenet, amit néha kínosan feszengeve nézünk, a gondnok szempontjából nézve elérhetetlen álom, soha meg nem valósuló vágyak kivetülése. A szereplőknek azért nem jutnak eszükbe néha a szavak, mert a gondnok is így van már ezzel, a jelenetek pedig talán azért zavarosak, mert így halványulnak el az emlékek. Szinte minden kulturális utalás a filmben a széthullást és az öngyilkosságot veti előre. A lány egyszercsak (miközben maga is átalakul) felmondja Pauline Kael legendás kritikus cikkének idézeteit John Cassavetes Egy hatás alatt álló nő című filmjéről, ahol a főhős elméje megbomlik. Felidézik David Foster Wallace öngyilkosságát, és kulcsszerepet játszik az Oklahoma! című musical, aminek kitaszított negatív hőse sokban emlékeztet a gondnok sorsára. (Nem, természetesen ezek a hivatkozások nem magamtól voltak meg elsőre.)

A film végén a bizarr díjátadón szó szerinti idézeteket hallunk az Egy csodálatos elme című filmnek abból a jelenetéből, amikor John Nash matematikus átveszi a Nobel-díjat. Ez lehet Kaufman másik fricskája a normie filmkészítés felé az ál-Zemeckis jelenet mellett, de itt sem véletlen, hogy egy meghasadt személyiség szavait adja a főszereplő szájába. 

És közben azt is érezni lehet, hogy a magányba belekeseredett- és zavarodott férfi már a körülötte lévő fiatal lányokra sem illendően néz, és mintha a fagyisnál is, ahol tizenéves lányok dolgoznak, gyakoribb vendég lenne a kelleténél. Jake még magától értetődő természetességgel emlegeti a Baby it’s cold outside című negyvenes évekbeli slágert, a lány viszont emlékezteti, hogy az utókor szemében az már nem éppen egyenlő férfi-női viszonyokról szól. 

Mindezek persze inkább csak érzések, Kaufman tényleg nem kényszeríti rá senkire. Nem kell elhinni, és egyébként is jobb csak merengeni rajta, és azon, mi következik ebből a lélek és az emlékek természetéről.

„Hogy fejezhet ki egy festményen szereplő táj érzéseket anélkül, hogy egy ember is szerepelne a képen, aki épp érez valamit?”, kérdezi Jake apja a filmben az abban a pillanatban éppen festőnek képzelt lánytól. Mire a lány azt mondja: „Mondjuk képzelje azt, hogy maga az ember, aki a tájat nézi.”

A 2018-as országgyűlési választáson elmaradt az ellenzéki összefogás, a Fidesz pedig újra kétharmados többséget szerzett. Az ide vezető titkos tárgyalásokról, és a színfalak mögött zajló belső küzdelmekről szól a MAKRO legfrissebb száma. Magyari Péter, a 444 egyik legismertebb oknyomozó újságírója hónapok át készített háttérinterjúkat a hazai politikai élet legbefolyásosabb szereplőivel, és ezek alapján keresi a választ a magyar demokrácia alapkérdésre: “Leváltható-e még választásokon a kormány?”

Megveszem a Makrót
Kapcsolódó