1100 oldal kellett, hogy megmutassa, mi van elfedve az ironizálás alatt

  • 22 év után jelenik meg magyarul a kilencvenes évek amerikai irodalmának egyik csúcsműve, a Végtelen tréfa (Infinite Jest) David Foster Wallace-tól.
  • A könyv közel 1100 oldal, Wallace saját ajánlása szerint két hónap kell az elolvasásához, és aki a végére jut, jó eséllyel azonnal újrakezdi.
  • A kultikus regény 1996-ban megmondta, hogyan jutunk el a Netflix és Donald Trump világához.  
  • A 25 éves, filmrendezőnek tanuló Kemény Lili és a 27 éves, irodalomelmélettel, szociológiával és filozófiával foglalkozó Sipos Balázs három év alatt fordították le magyarra. 
  • Közben rengeteget sírtak, pedig szórakoztatóbbnak tartják a regényt bármi másnál.
  • Wallace a magyar kiadást (ahogy az egyéb fordítások többségének megjelenését) már nem élte meg, 2008-ban öngyilkos lett. 

A Végtelen tréfáról még a kiadó saját leírása is azt emeli ki, hogy a kilencvenes évek Amerikájának világáról szólt, sőt, azt testesíti meg. Mit ad az olvasónak 2018-ban Magyarországon, egy teljesen megváltozott világban?

Sipos Balázs: David Foster Wallace a legutóbbi nagy társadalmi átalakulás történelmi pillanatát örökítette meg: a világ digitalizálódását. A szereplők igazán kortárs nyavalyáktól szenvednek, depressziósak, függők, képtelenek bizalmas kapcsolatokat kialakítani, elszigetelten élnek a tévéjük vagy a PC-jük képernyői előtt. Nem hisznek a politikában, nem érinti meg őket a kultúra. Ennyiben a regény a mi életmódunk eredetét mutatja be.

Kemény Lili: Ha a Tréfa a kilencvenes évek végén jelent volna meg magyarul, amikor nálunk még épp csak beindult a TV2 és az RTL Klub, az Amerikában akkor már elterjedt médiafogyasztási szokások kritikája itthon még disztópiának tűnt volna. Kelet-Európában mostanra gyökeresedett meg, aminek Wallace még mindig eredeti értelmezését adja. Megfigyeli, hogyan hat az emberre, hogy magányosan üldögél technológiailag konstruált terek közepén.

S. B.: Ezt a nyelvileg nagyon komplex, kísérletező regényt az teszi igazán különlegessé, hogy a magas irodalmi színvonala ellenére a „belépési küszöbe” elég alacsony. Wallace mindent megtett azért, hogy a lehető legtöbb embert szólítsa meg. Aki rászánja az időt, anélkül is végig tudja olvasni, hogy járatos lenne az irodalomelméletekben, vagy betéve ismerné a modern és posztmodern amerikai prózát.

K. L.: És ha lelassítasz és tényleg koncentrálsz, egyszerűen szórakoztatóbb, mint bármi, amit valaha olvastál.

David Foster WallaceFotó: Wikipedia

A könyvben leírt technológiák egy része nemcsak Magyarországon lett volna sci-fi, hanem Amerikában is az volt 1996-ban. Azt szokták mondani, hogy Wallace ebben a regényben megjósolta például a Skype-ot, vagy a Netflixet.

S.B.: Világosan végiggondolta, hogy ha az akkori kutatás-fejlesztési és termelési logika így folytatódik, valakinek előbb-utóbb biztos kipattan a fejéből valami olyasmi, mint a Skype, az Amazon vagy az okostévé. Ha az amerikai tévétársaságok a fogyasztókért folytatott versenyben egyre nagyobb választási szabadságot ígérnek, akkor, amint meglesz hozzá a technológia, teljes szabadságot fognak nyújtani. Így logikus. 

A regénybeli közeljövőben az USA elnöke pont olyan, mint Donald Trump – ez is jóslatszerűnek tűnik ma, de persze ez esetben is arról volt szó, hogy Wallace megfigyelte az amerikai politika spektakuláris jellegét. Ha a lakosság állandóan tévézik, a valóságshowkban szerzett népszerűségből könnyebb politikai tőkét kovácsolni, mint hagyományos politikai módszerekkel.

Miről szól valójában ez a regény?

K.L.: Három fő történetszál van. Az egyik egy elit teniszakadémia növendékeinek az életét mutatja be, a másik egy rehab lakóiét, a harmadik pedig egy szatirikus politikai szál több helyszínen és idősíkon, egy québeci szeparatista terrorsejt főszereplésével. A szálakat a Végtelen tréfa című halálosan szórakoztató film köti össze. Az egyik főszereplő a tizenhét éves Hal Incandenza, a fotografikus memóriájú tenisz-zseni, a másik Don Gately, egy huszonhét éves ex-betörő ex-narkós.

Kemény Lili és Sipos BalázsFotó: botost/444.hu

A megjelenés után Wallace azt mondta, hogy valami szomorút akart írni.

S.B.: Igen, fordítás közben őrületeseket sírtunk.

Mi benne a szomorú?

K. L.: Hogy mindenki magányos. Például annak ellenére, hogy 1100 oldal épül az Incandenza-család köré, a családtagok alig találkoznak. Maximum flashbackekben futnak össze. Miközben folyton egymáson agyalnak, egymás árnyékával küzdenek, egymás elvárásait próbálják beteljesíteni. Egyébként is meghatározók a könyvben a családi struktúrák. Minden egyes karakterről megtudod, ki volt az apja, ki volt az anyja, hogyan volt fanatikus az apja vagy depressziós az anyja, a rögeszme egymillió alakzata vonul fel. Pontosan látni, hogyan következik egy adott karakter patológiája a szülei patológiáiból, általában iszonyatosan vicces tragédiákon keresztül. Egy pszichoanalitikai bestiárium.

S.B.: A legtöbb szereplő harminc alatti, így mandínerből, a szüleiken keresztül sokat megtudunk arról is, hogy mi ment félre Wallace szerint a hatvanas-hetvenes években. Hogy milyen lelki betegségek keltetője volt az a sokat emlegetett amerikai nukleáris családmodell. Rengeteg abúzus, függőség és depresszió, beteljesületlen vágy munkált ezekben az apákban és anyákban.

Elsőre meglepőnek tűnik egy kilencvenes évekbeli amerikai sztárszerzőről, de Wallace egyáltalán nem szerette az iróniát. Mi volt a baja az iróniával?

S.B.: Wallace óriási nyelvi fantáziával dolgozó szerző volt, és olyasmikről írt, amik ritkán válnak irodalmi témává, például versenysportról, az Anonim Alkoholistákról vagy tévésorozatokról. Ezek miatt könnyen tűnhetett úgy, mintha progresszív figura lenne. Valójában egy meglepően konzervatív srác volt egy Ithaca nevű, harmincezres lélekszámú kisvárosból, akinek a közösségvágy, az empátia, a patriotizmus voltak a legfontosabb témái. Pontosan azok a témák, amikről csak ironikusan szokás beszélni. Ő viszont komolyan akart.

K. L.: Isten, haza, becsület, jóság, igazság – nehéz ilyen szavakat úgy kimondani, hogy ne forgasd a szemed, vagy ne tegyél ki óriási idézőjeleket. Közben legbelül az összes szerencsétlen, nyomorult szereplő iszonyatosan vágyik ezekre a dolgokra, amiket ki sem mer mondani, mert nem akar beégni. Talán ezért is vannak ennyit egyedül. Van, aki eljut odáig, hogy legalább önmagának meg merje fogalmazni, mire vágyik olyan szörnyen, és miért nem oszthatja meg ezt másokkal, de van, aki csak azon kapja magát, hogy elkezdett háziállatokat gyilkolni vagy drogozni. Ebben a könyvben mindenki drogozik, így vagy úgy.

S.B.: Wallace-nek van egy manifesztum-szerű szövege arról, hogy a jövő regényíróinak maguk mögött kell hagyniuk a posztmodern iróniát, és őszinte érzelmeket kell megírniuk. Azért ilyen részletesek a világleírások, mert Wallace úgy érzi, hogy az olvasónak szüksége van a több száz oldalnyi előkészítésre - hogy eljuthassuk a lényegig, hogy mi is van elfedve az irónia alatt.

Ettől még telis tele van iróniával és elszállt, infantilis humorral. A legemelkedettebb pillanatokban valaki mindig fingik egyet. Komikus külföldiek papolnak rémes akcentussal az amerikai hazaszeretetről. Férfi titkosügynökök trampli, szétálló műmellű újságírónőknek álcázva hallgatják ki a kerekesszékes québeci terroristákat a Sonora sivatag fölött. Van egy briliáns fejezet, ahol a teniszakadémia növendékei egy Eszkaton nevű „nukleáris társasjáték” keretében, ami kábé a Rizikó élőszereplős, teniszpályára applikált verziója, kvázi újrajátsszák a hidegháborút, persze megsemmisítve a Földet. Aztán, a szöveg reflexszerűen poénkodik a pszichoanalízisen, a filmelméleten, a prediktív statisztikai modelleken.

K.L.: Bizonyos szempontból azért ilyen hosszú, hogy a túlhajtott komédia végül annál hatásosabban fordulhasson át az ellentétébe - hogy az irónia kimerítésével meghaladja az iróniát.

A könyvben fontos téma a tenisz. Wallace maga is teniszezett, egyik leghíresebb cikke pedig Roger Federerről szól, de mit jelent nála ez a sport?

S.B.: Wallace elképzelése szerint a tenisz olyan párviadal, amiben nem az ellenféllel küzd az ember, hanem saját magával. Az elmélet szerint a tenisz a sakk és a boksz ötvözete, egyszerre absztrakt és fizikális sport, a legintenzívebb testi és szellemi jelenlét, ami az önfegyelemről, a mozdulatok begyakorlásáról és mechanikus végrehajtásáról szól: a személyiség kiürítéséről, a gépiességről, egyfajta transzról.

K.L.: És a játékelméletről. Arról a kombinatorikai mutatványról, hogy az ember leképezze az ütésekre adott végtelen lehetséges válaszütésre adható végtelen lehetséges viszontválaszt. Ismétlődés és folytonosság, loopolás és véletlen, mechanika és szabad akarat, gép és ember – a Tréfát ilyen klasszikus ellentmondások szervezik, és ezeknek a modellhelyzete a teniszmeccs.

Fotó: botost/444.hu

Jonathan Franzen író, aki a barátja is volt, azt állítja: Wallace egyszer elárulta neki, hogy a történetnek valójában nincs teljesen értelme. Tényleg nincs?

K. L.: A mai napig néha felriadunk álmunkból, és eszünkbe jut, hogy valami nem is lehetne úgy, ahogy; nem áll össze. Nem mindenhol sikerült összeépítenie a hidakat.

S.B.: De ezek apró hibák. Egy 1100 oldalas regénynél benne van, hogy nem smakkol minden az időrenddel. Wallace nem erre gondolt. Nem akarunk spoilerezni, de a regény végén küszöbön áll egy égszakadás-földindulásszerű esemény, amiről végül nem tudunk meg semmit, de Wallace váltig állította, hogy aki összeolvassa a jeleket, igenis összerakhatja, mi történt pontosan. Franzennek azt súghatta meg, hogy talán mégsincs meg a puzzle minden darabkája.

K. L.: De ez a homályosság olyan, mint mondjuk a Twin Peaks homályossága. Nem bosszantó, hanem addiktív. A könyv olvasása is egy loop: a végére jössz rá, hogy több infó volt elrejtve az elején, mint amire akkor figyelni tudtál.

Ezért kezdted el azonnal újraolvasni, amikor először a végére értél?

K.L.: Abszolút. De aki végigolvassa, nagy eséllyel ugyanígy jár. Épül a nagy fordulat, aztán kapsz egy elviselhetetlen cliffhangert, és fogalmad sincs, mi történt, de érzed, hogy a válaszok ott voltak, csak elsiklottál fölöttük.

S.B.: Sok történetszál lezárása a végejegyezetekben van, az apróbetűs gyógyszerleírások között. Semmit sem érdemes átugrani.

Ahhoz képest, hogy milyen kultikus regényről van szó, eddig nem túl sok nyelvre fordították le. Ez miért van így?

S.B.: Wallace nagyon közvetlen, élő nyelven írt, de sokszor hosszú körmondatokban. És különböző tudományágak szakszavaival, közgazdaságtanból, orvostudományból, matematikából vett kifejezésekkel is előszeretettel élt. Az ilyen „soknyelvűséget” nem könnyű fordítani. Pláne úgy, hogy közben spontánnak hasson, mint az eredetiben.

K. L.: Mi sem tükörfordítást csináltunk. Meg kellett találnunk, hogy mi a megfelelője a szövegben lévő szándékos nyelvi hibáknak, elvétéseknek, tikkeknek a beszélt magyar nyelvben. Próbáltuk lekottázni a mai magyart. Megesküdtünk magunknak, hogy semmit nem adunk a szereplők szájába, amit mi magunk nem mondanánk. Nem voltunk hajlandók a sztenderd fordítási protokoll szerint írni.

Fotó: botost/444.hu

A három év, amennyi idő alatt elkészült a fordítás, kifejezetten gyorsnak számít. A francia változaton például több mint tíz évig dolgoztak.

S.B.: Nagy előny, hogy ketten voltunk, és hogy éjt nappallá téve ezen dolgozhattunk. Az egyetem utáni időszakban vágtunk neki, amikor volt valamennyi fix bevételünk, ami nem igényelt napi nyolc órás munkát, így minden fennmaradó időnket erre fordítottuk. Szétdobtuk a szöveget fele-felébe, fejezetenként, vagyis 3-8-15 oldalanként feltettük egy Google Drive-ra, ahol aztán elkezdtük kölcsönösen kommentálni, szerkeszteni.

K. L.: Egyedül egyikünk se ment volna sokra. Nem vagyunk műfordítók, nem gondoltuk, hogy valaha ezt fogjuk csinálni, egyszerűen csak úgy voltunk ezzel a regénnyel, hogy megér hármat a legszebb éveinkből.

S.B.: Mert minden okossága, humora, nyelvi gazdagsága, fantáziája és pontos elemzése mellett…

K.L.: Esemény az ember életében, ha végigolvassa!

S.B.: …jó, de ez minden nagy irodalomra igaz. Szóval mindemellett kifejlesztett egy nyelvet, ami olyan, mintha a fejedben beszélő hang lenne...

K.L.: Már ha diplomás középosztálybeli vagy.

S.B.: Jó, igaz. De ezzel együtt is olyan intimitást ér el a szöveg, amilyen intim 150 éve Dosztojevszkij és Kierkegaard lehetett. Ezt szerettük volna elérni a magyar fordítással.