Fürdőkomplexus Debrecenben: rengeteg magyar emberen fog segíteni az újító koncepció

Amikor megláttam olvasónk, Attila fotóját a Nagyerdőn épült, a nyáron átadott, új debreceni szuperstrand reklámmolinójáról, olyan erős szívdobogást kaptam, hogy alig jutottam lélegzethez:

“FÜRDŐKOMPLEXUS! Valaki végre foglalkozik az én problémámmal is!”

Én már egészen kisgyermekként fürdőkomplexustól szenvedtem, ráadásul a szindróma olyan durva fokozatától, hogy már az otthoni fürdőszobát is rettegve kerültem el. A komplexusom olyan erős volt, hogy mindig azt vártam, hogy a térdemből és a fülem mögül ecetfák nőjenek ki, mint a szomszéd ház homlokzatából, ami hasonlóan poros volt, mint az arcom, bár rajtam szerencsére sosem fészkeltek galambok.

Az állapotom miatt hajat is utáltam mosni, inkább belementem, hogy felsős koromig minden évben többször is kopaszra nyírjanak nullásgéppel.

De mindez semmi se volt ahhoz képest, ami kamaszkoromban következett. A fürdőkomplexusom ekkorra annyira elhatalmasodott rajtam, hogy tök sokáig nem volt barátnőm, viszont elkezdtem olyan zárt férfiközösségbe járni, ahol nemhogy elfogadták a komplexusomat, de a tagok nagy része ugyanattól szenvedett. Így lettem időrendben ministráns, horgász, shotokan karatés, egyházi gimnazista egy fiúiskolában, végül fociultra.

Huszonéves fiatal felnőttként elgondolkodtatott, hogy egy csomó ismerősöm már egy évtizede túljutott az óvatos szemezésen a könyvtár legtávolabbi sarkából, ezért egy kalandos szíriai utazásunkon elhatároztam, hogy kutyaharapást ágyékkötővel alapon úgy győzöm le a fürdőkomplexust, hogy életemben először elmegyek fürdőbe. Mivelhogy Aleppó tele volt többezer évesnek kinéző fürdőkkel. Épp ezen morfondíroztam, amikor az óváros egyik kihalt sikátorában harsány magyar köszönéssel lepett meg minket egy helyinek látszó fickó. Aki, mint kiderült, helyi is volt, de évekig Budapesten dolgozott masszőrként. És aki elárulta, hogy azért ennyire kihaltak az utcák, mert Mohamed születésnapja van. De ha érdekelne minket az ősi arab fürdőkultúra, akkor ő ki tud nyittatni egy hammamot csak nekünk, és szívesen végigvezet rajta, lépésről lépésre.

Aki nem érti, hogy a tinihorrorfilmek forgatókönyvírói hogyan képesek kitalálni olyan életidegen jeleneteket, hogy a stoppoló gimisek simán beülnek egy tikkelő szemű bőrálarcos kocsijába, annak ott kellett volna lennie, amikor lelkesen rábólintottunk az ajánlatra.

“Nem vagyok normális, hogy ennyi ideig voltam képes rettegni ETTŐL”

- motyogtam magamban fél órával később, egy alulról kellemesen melegre felfűtött, simára koptatott, ősi márvány kőpárkányon heverve, úgy beletekerve egy lepedő méretű puha törölközőbe, mint valami hatalmas selyemhernyóbáb.

A mi emberünknek nem volt bőrálarca, de, mint ezen a ponton gyorsan kiderült, villámkeze igen, ugyanis két tizedmásodperc alatt meztelenre vetkőzött, csak az arasznyi vastag mellszőrzetét hagyta magán, majd lassú, kíméletlen mozdulatokkal elkezdett kitekerni a gubómból, miközben úgy meredt rám, mint boa az egérkére.

Az ezt követő percek eseményeit egy ennyire szabadelvű újságban sem lennék képes megírni, de elég legyen annyi, hogy a fürdőkomplexusom az ezt követő évtizedekben sem enyhült lényegesen.

Aztán az előbb megláttam ezt a csodálatos debreceni kezdeményezést és elöntött a boldogság: tényleg felépítettek egy egész intézményt az én problémám megoldására! Köszönöm, Debrecen!

(A szkeptikusoknak üzenem, hogy a komplexusozás nem véletlen elírás a molinón, a weboldalukon is megismétlik.)