A kézzel nevelt farkasok elszontyolodnak, ha elmegy a gazdájuk, és megnyugszanak, ha visszajön

„Minket is váratlanul ért, hogy a teszt során a farkasok és a kutyák meglepően hasonlóan viselkedtek. Amíg a gondozójuk jelen volt, nyugodtabbak voltak, vizsgálgatták a környezetüket, szaglásztak. Ám mikor elsétált, idegessé váltak, nyüszítettek és húzták a pórázt a távozó irányába. Azonban mikor a számukra ismeretlen ember hagyta ott őket, ezek a viselkedések alig jelentek meg.”

Ezt Faragó Tamás, az ELTE Etológia Tanszék kutatója mondta arról a kísérletükről, amit a csapatuk tanulmány formájában most publikált a Scientific Reports című folyóiratban.

A magyar viselkedéskutatók alapvetően a kutya és az ember közötti, fajokon átívelő kötődés evolúciós eredetére voltak kiváncsiak. De hogy jönnek ehhez a farkasok? Úgy, hogy - elméletben - elfogadott tény, hogy a kutya és a farkas közös őse is már társas lény lehetett, ami nagyban hozzájárult a kutya mint új faj létrejöttéhez. A kötődés jelenségét vizsgálva ezért érdekes, hogy ez a jelenség létezik-e farkas és ember között is.

De mit is jelent pontosan ez a kötődés? Ezt Lenkei Rita, a tanulmány elsőszerzője magyarázta el konkrét példák segítségével:

“„A kötődés egy úgynevezett viselkedés-komplex, melynek többféle megnyilvánulási formája van. Ilyen például, hogy a kutyák a gazdájuknál keresnek menedéket egy veszélyes helyzetben vagy, hogy jelenlétében nyugodtabbak egy új szituációban, viszont elváláskor stressz jeleit mutatják.”

Hogy ezen belül mire keresett választ ez a konkrét, mostani kísérletsorozat?

“Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon az intenzíven szocializált, vagyis már nagyon fiatalkoruktól emberhez szokott farkasoknál is megjelennek-e felnőttkorra legalább egyes elemei a kötődésnek az ember irányába.”

A szeparációs teszt a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy kézzel nevelt farkasokat és családi kutyákat figyeltek meg egy számukra ismeretlen helyen, ahol felváltva voltak kettesben a gazdájukkal, illetve egy ismeretlen emberrel, hogy az emberek aztán három percre egyedül hagyják őket.

Persze a kutyák és a farkasok nem viselkedtek teljesen egyformán a kísérlet során, hisz a kutyákon a domesztikáció mellett nyomot hagyott az elmúlt évezredek tenyésztési munkája, de az egyedi élettörténetük is más volt, mint a farkasoknak. Az eredmények azt mutatták, hogy a kutyák jóval érdeklődőbbek voltak az emberek iránt, függetlenül attól, hogy a gazdájuk vagy az idegen volt az, ami feltehetően a két faj közti genetikai különbségekre vezethető vissza. Ezt alátámasztják korábbi kutatások eredményei is, miszerint, a kutyák már kölyökkorban szívesebben keresik az emberek társaságát. Ezzel szemben az, hogy a kutyák kevésbé húzták-rángatták a pórázt inkább annak köszönhető a kutatók szerint, hogy a gazdák általában már kiskoruktól kezdve kifejezetten tanítják a kutyáikat, hogy ne tegyék ezt.

Korábbi kutatások arra jutottak, hogy a kölyök farkasok még nem mutatják kötődés jeleit emberi nevelőik felé. Mivel ebben a vizsgálatban felnőtt egyedek vettek részt és gondozójuk bár kölyök koruktól kezdve ismerte őket nem az eredeti nevelőjük volt, az eredmények felvetik annak a lehetőségét, hogy a kutya-ember kapcsolat evolúciós alapja a felnőtt falkatagok közt létrejövő kapcsolat lehetett. A ma élő farkasok rendkívül összetett szociális környezetben, családokban élnek, így lehetett ez a közös ősben is, mely jó alapot adhatott a kutya korai domesztikációja során ahhoz, hogy később ilyen sikeresen képessé váltak az emberi közegbe beilleszkedni.

„Természetesen fontos hangsúlyozni farkas alanyaink esetében az intenzív emberhez szoktatást, mely hiányában ezek a viselkedések egyáltalán nem jelentek volna meg. Ezzel szemben a kutya genetikai változások sorozatának eredményeként már kölyök korától kezdve, könnyedén és egész életében képes létrehozni hasonló kapcsolatot az emberrel. Fontos tehát észben tartani, hogy bár ebben a helyzetben hasonlóan viselkedtek, két külön fajról van szó és a kutya nem egyszerűen egy szelíd farkas, és a farkasból sem lehet házikedvencet nevelni.” – magyarázta Lenkei Rita.