A művészfilm és az emberkísérlet határán ex-KGB-ügynököket és pornósztárokat zárnak össze egy rekonstruált szovjet kutatóintézetben

Közel háromszáz amatőr színész, emberek a legkülönbözőbb szociokulturális háttérrel, pornószínésznőtől az ex KGB-ügynökig, közel három évig éli mindennapjait egy 12 ezer négyzetméteren felépített, szovjet kutatóintézetként berendezett díszletben, az ukrajnai Harkovban. Előre rájuk osztott szerepeikben kell mozogniuk, de többnyire rajtuk múlik, mit hoznak ki ezekből, esetleg minimális instrukciókat kaphatnak a film rendezőjétől, amikor épp őket veszi a 35 milliméteres filmre forgató operatőri stáb. A kerettörténet az Ukrán Fizikai-Műszaki Intézet (Ukrainszkij Fiziko-Tehnicseszkij Insztitut: UFTI) mindennapi élete, Lev Davidovics Landau szovjet kvantumfizikus-legenda vezetése alatt. A végeredmény: 700 órányi felvett anyag, amiből 2020-ig 14 film született, ugyanannak a nagy kerettörténetnek különböző epizódjai.

Ez a DAU. projekt, az orosz Ilja Krzsanovszkij gigantikus filmes vállalkozása, a tavalyi év európai művészfilm-termésének egyik legizgalmasabb, ugyanakkor az egyik legmegosztóbb darabja is. A forgatás körülményei miatt a DAU.-t ugyanis gond nélkül lehet nagyszabású emberkísérletként is nézni, ami léptékre és témára is leginkább a stanfordi börtönkísérlethez hasonlítható. A nemzetközi sajtó nevezte már „sztálinista Truman-show”-nak „szovjet Love Island”-nek is.

Magyarországon a DAU. projekt Natasa című epizódját mutatták be elsőként a Mozinet Filmnapok keretében, főszerepben a szovjet kutatóintézet kantinjában felszolgálóként dolgozó Natasával, és fiatal segédjével, Olgával, az intézetben vendégeskedő francia tudóssal, és egy kegyetlen KGB-tiszttel, aki megmutatja, milyen a legsötétebb sztálinista terror, amikor Natasa tiltott kapcsolatba keveredik a külföldi szaktekintéllyel.

Ismerve a filmforgatás körülményeit, a valahol a 40-es évek végén, az 50-es évek elején játszódó kétórás mozi közben lehetetlen nem folyton azon kattogni, az éppen látott jelenetnek milyen gyökerei vannak a filmben felvonuló szereplőket alakító emberek valós kapcsolatában.

Amikor az idősebb, sokat tapasztalt Natasa és a fiatal, cserfes Olga munka utáni közös lerészegedése egymás kölcsönös gyalázásába, majd indulatos verekedésbe torkollik, az mennyiben rendezői instrukció, és mennyiben a két nő valós konfliktusának eredménye?

A kínzásba hajló durva erőszak-jelenetek, vagy éppen a pornográfiába csapó szexjelenetek vajon rendezői ráhatás, vagy a szereplők saját döntéseinek eredményei? Ha a rendező és az operatőr csak szemlélők, nem lenne-e kötelességük határokat szabni a kamera előtt zajló durva bántalmazásnak?

A DAU. projekt 2019-es bemutatása után megjelent interjúkból és kritikákból kiderül, hogy a film(ek) szereplőivel kötött szerződések szerint a szereplőknek bármikor joguk volt 2008 és 2011 között tartó forgatáson kialakult helyzetekből kilépni, ha elfogadhatatlan volt számukra, ami történik (voltak is jópáran, akik idő közben kiszálltak a szereplőgárdából). Sőt, arra is lehetőséget adtak nekik, hogy megnézzék, és kontrollálják milyen felvételek kerülhetnek be róluk a megvágott filmekbe.

A filmes projekt ezzel együtt is etikai kérdések tömkelegét veti fel, amik miatt pont annyi heves bírálója akadt a filmeknek, mint amennyien rajongva éltették a projektet, amiért az olyan pontosan mutatja be a rettegéssel teli hétköznapokat egy autoriter rendszerben. A DAU. Natasát és a sorozat egy másik, DAU. Degeneráció című filmjét, annak ellenére, hogy 2019-ben mutatták be őket, meghívták a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválra, a DAU. Natasa pedig meg is nyerte a legjobb operatőri teljesítményért járó Ezüst Medve díjat (A film operatőre a Fassbinder-filmekben is alkotó Jürgen Jürges volt). Öt orosz filmkritikus nyílt levélben kérdezte a fesztivál szervezőit:

• Közvetlenül a Weinstein-botrány után biztosan elfogadható olyan filmet válogatni a fesztivál versenyprogramjába, ami egyértelmű testi és lelki erőszakot ábrázoló, bevallottan nem beállított jeleneteket tartalmaz amatőr színészekkel?
• Elkészülhetett volna valaha egy ilyen film egy nyugati országban, nyugati színészekkel?
• Egy ilyen filmet díjazni nem egyfajta bátorítás, hogy megéri egy film szereplőit bántalmazni a művészet nevében?

A DAU. Natasa budapesti vetítése után a szervezők Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértővel beszélgettek a filmről. Ebből kiderült, Ilja Krzsanovszkij a kétezres évek közepén ismerkedett meg Cora Landau, Lev Davidovics Landau felesége emlékirataival, amik a Landau köré a harmincas évek Szovjetuniójában épült „szabadon működő tudós közösséget” mutatják be a korszakban szokatlan őszinteséggel.

Krzsanovszkij 2006-7-ben kezdte el előkészíteni az emlékiratok inspirálta filmötlete munkálatait, ami végül sokkal nagyobb szabású, az eredeti ötlettől szinte teljesen elszakadt projektté nőtt. Nem függetlenül attól, hogy ukrán, francia, német, holland és svájci filmintézetek, és az orosz kulturális minisztérium támogatása mellett Szergej Adonyev orosz filantróp üzletember is beszállt egy rakás pénzzel a finanszírozásába. A büdzsé végül összesen 10 millió dollárosra dagadt.

Az orosz minisztériumi támogatást később késedelemre hivatkozva visszaperelte az állam a rendezőtől, a végül elkészült filmeket pedig Oroszországban még be sem mutatták. „A közeljövőben még biztosan nem is fogják” - mondta Sz. Bíró, hozzátéve, az alkotók tíz filmre kértek első körben forgalmazási engedélyt, ezek közül négyet az orosz kultúrpolitika csípőből elutasított.

A formai okok a filmekben előforduló pornográfia, káromkodás, és homoszexualitás-ábrázolás voltak. Sz. Bíró Zoltán szerint azonban egyértelműen a Putyin-rezsim emlékezet- és kultúrpolitikájával való összeegyeztethetetlenség áll a DAU. projekt keretében készült filmek éles elutasítása hátterében. Az a viszony Oroszország szovjet múltjához, ami ezekből a filmekből tükröződik, nem is különbözhetne jobban a hatalom által propagálttól.

A magyar mozikban február 18-ától lesz látható a film.