Ne engedd, hogy az önhittség bűnébe kergessenek a körülötted lévő gyengék!
Bojár Gábor írása
Szombat délután, a Biden–Harris-győzelem bejelentésének pillanatában egy kicsit hasonló érzés fogott el, mint bő harminc éve, a rendszerváltás szimbolikus pillanataiban.
1989 őszén Angliában voltam üzleti úton, és ottani partnerünk meghívott otthonába egy vacsorára. Éppen a konyhában beszélgettem a háziasszonnyal (ő foglalkozott a mi szoftverünk terjesztésével), amikor a nappaliban tévét néző férj felkiáltott: Gábor, gyere, nézd, mit csináltatok! A BBC éppen azt mutatta, ahogy Horn Gyula külügyminiszer és Alois Mock osztrák kancellár együtt vágják át a vasfüggönyt jelképező drótkerítést. Pár héttel később pedig már otthon láthattam a tévében, ahogyan kelet-németek ezrei ugrálnak és táncolnak boldogan a berlini fal tetején, miközben bontják. Korosztályom számára, amely végigszenvedte az előző harminc évet, fantasztikus érzés volt ezt megélni. Ezeket a napokat követően írta Francis Fukuyama „A történelem vége?” című esszéjét, amelyben a liberális demokrácia végleges győzelmét vetíti előre.
Pár évtized múltán azonban látnunk kellett, hogy korai volt az öröm. Az arab tavaszt káosz követte, demokráciaellenes fordulatok következtek be Lengyelországban és Magyarországon, de még ennél is váratlanabb volt számunkra, hogy a világ vezető demokráciáiban, Angliában és az Amerikai Egyesült Államokban is a demokrácia alapértékeit fenyegető populisták kerültek hatalomra – demokratikus úton. Mi, a liberális demokrácia hívei, kezdtük elveszíteni magabiztos meggyőződésünket abban, hogy amit a történelem eddigi legjobb, legeredményesebb politikai rendszerének hiszünk, az túlélhet minket.
Ezért volt nagy nap nekünk ez a szombat. Majdnem akkora, mint vasfüggöny átvágásának vagy a berlini fal leomlásának szimbolikus erejű napja. Mert a világ (még mindig) legerősebb hatalma visszatérni látszik arra az útra, amelyben Fukuyamával együtt továbbra is hiszünk.
Amikor Joe Biden, mint megválasztott elnök elmondta első beszédét, nálunk már éjjel kettő is elmúlt, de ébren maradtam, hogy élőben hallgassam meg. A világsajtó bőségesen méltatta fő programpontjait – a rasszizmus legyőzése, a klímakatasztrófa megállítása, árkok betemetése, az örök ellenségkeresés meghaladása, minden amerikai elnöke akar lenni stb. – elhangzott szinte minden amit hívei hallani akarnak. Helyes, a győzelem mámorában elhangzó első beszéd ilyen legyen. De nagyon szeretnék nemsokára valami mást is hallani, nemcsak tőle, hanem főleg magunktól, a liberális demokrácia híveitől: Mi lehetett az oka annak, hogy Trumphoz hasonló bohócok egyáltalán hatalomra kerülhettek? Mi az a frusztráció és tömeges elkeseredés, ami a populistákat győzelemhez segítette Amerikában, Angliában – és persze nálunk is?
Az elemzők többsége a vidék és a városok, a képzettebbek és a relatíve képzetlenebbek közötti ellentétben és gazdasági különbségben látják a fő okot. Valószínűleg ebben is van igazság. Óriási technológiai változás közepén (szerintem csak az elején) vagyunk, és ilyenkor mindig növekednek a társadalmi különbségek. Azok, akik a változást hamarabb tudják kiaknázni, behozhatatlannak látszó előnyhöz juthatnak. Így volt ez több ezer éve a mezőgazdasági forradalom idején, és néhány száz éve az ipari forradalom idején is. Szinte szükségszerű tehát, hogy az ezeknél is mélyebb változásokat hozó informatikai forradalom idején is így legyen. De azt hiszem, hogy sokak elkeseredésének fő oka nem elsősorban a relatív gazdasági lemaradás, hanem önbecsülésük, méltóságuk elvesztése. Ennek pedig mi vagyunk az okai.
Ha a történelem eddigi legsikeresebb társadalmi berendezkedését, a liberális demokráciát meg szeretnénk óvni, akkor a demokrácia és az informatikai forradalom győzteseiként sokkal de sokkal szerényebben, visszafogottan kell viselnünk anyagi sikereinket, vélt vagy valós versenyelőnyünket ebben az új világban. Úgy, hogy az elmaradottabbak ne megalázottnak, hanem velünk együtt győztesnek érezhessék magukat. A tehetség és az ezzel járó siker nem érdem, hanem kötelezettség, ami a többség szolgálatára kötelez.
Ezzel kapcsolatban szembe jut Szabó István A napfény íze című filmjében elhangzott apai testamentum. Ezt a filmbéli családi vállalkozás alapítója Sonnenschein Manó írja fiának, Ignácnak, amikor az elindul a bírói karrier útján: „Kedves fiam! Most, hogy elindultál a szülői ház védelméből, hogy megvalósítsad célodat, … apád csak arra kér, soha ne felejtsd el ki vagy és honnan jöttél! … Ha úgy érzed a hatalom tiéd, tévedsz. Ha úgy érzed, jogod van mások elé állni, mert te többet tudsz, tévedsz. Ne engedd, hogy az önhittség bűnébe kergessenek a körülötted lévő gyengék!”
Végül pedig a megválasztott alelnök, Kamala Harris beszédének első gondolatát idézném: „A demokrácia nem állapot, hanem cselekvés” – idézte az elhunyt John Lewis képviselő szavait. „Ez azt jelenti, hogy a demokrácia nem szavatolt, és éppen csak annyira működőképes, amennyire készen állunk harcolni érte.”
Mintha ezt nekünk magyaroknak címezte volna.