Egy kisváros főorvosa havi ötvenezer forintért nem rakja ki a krónikus osztályról a betegeket

- Igaz az, hogy a kórház krónikus osztályának osztályvezetője havi ötvenezer forintot szed be a betegeitől, és ha nem fizetnek, akkor kirakja őket?

- Igen, igaz. Ez annyira biztos, mint hogy itt állok. Ez egy kisváros, ezt mindenki tudja.

Ezt mondta egy fiatal kozmetikus az erkélyéről lekiabálva, amikor meghallotta, hogy miről érdeklődünk a járókelőktől.

Adott egy vidéki kisváros, egy kórház és annak krónikus osztálya, amit a városban csak elfekvőnek hívnak. Van ott egy orvos, pontosabban egy osztályvezető főorvosnő, aki a napi díjon felül pénzt szed a betegektől azért cserébe, hogy ne rakja ki őket a krónikus osztályról.

A környéken két idősotthon van, mindkettőnél éves hosszúságú várólistákkal. A 24 órás gondozásra szoruló, beteg időseknek nincs hova menniük, csak a kórház krónikus osztályára. Ezt a főorvosnő is tudja, és ki is használja. Nem csak a betegeit és azoknak rokonságát tartja félelemben, hanem a teljes várost, akiknek lakói azon aggódnak, hogy ha valami rosszat mondanak a főorvosnőről, akkor annak ők vagy egy rokonuk látja majd kárát, ha egy napon ők is bekerülnek az elfekvőre.

Ez a félelem az oka annak, hogy nem írhatjuk le sem a város, sem a kórház, sem a főorvosnő nevét, ezért a továbbiakban magát a jelenséget mutatjuk be, hogy egy nagyhatalmú orvos (nevezzük most K. főorvosnőnek) hogyan tud teljesen rátelepedni egy város életére.

Még a koronavírus első hulláma előtt kereste meg a 444-et két nő, akinek rokonuk feküdt benn nemrég K. főorvosnő osztályán. Később azért utaztunk a városba, mert mindkét alanyunk azt állította, hogy az ötvenezres plusz díj nyílt titok, az utcán bárkit megállítunk, tudni fog K. főorvosnő ténykedéséről.

„Havi ötvenezerért tartani tudom”

Katalin (az alanyunk nevét kérésére megváltoztattuk) testvére 24 órás ellátásra szorult, ezért került be a krónikus osztályra. Amikor Katalin bement a kórházba, és a testvére holléte felől érdeklődött az ápolóknál, azt Katalin szerint a főorvosnő is meghallhatta, ugyanis nem sokkal később az ápolókkal üzente meg, hogy várja az irodájában.

„Beléptem az ajtón, jó napottal köszöntünk egymásnak, és akkor azt mondta, hogy havi ötvenezer forintért tartani tudja a testvérem. Én álltam az ajtóban, mint akit leforráztak. Aztán annyit mondtam, hogy rendben van” - meséli Katalin még mindig hitetlenkedve.

Ez a havi ötvenezer forint a kórház által meghatározott napidíjon felül ment egyenesen K. főorvosnő zsebébe. A kórház az első hónapban még nem számol fel napidíjat, utána viszont emelkedő rendszerben, előbb 800, majd 1200, végül pedig 1600 forintot. Ez a teljes árral 30 napra számolva is 48 ezer forint, amire még pluszban jön az ötvenezer. Akkoriban, amikor Katalin testvére a kórházban volt, 40 ágyból állt a krónikus osztály, de szerinte K. főorvosnő nem mindenkitől szedett pénzt, csak azoktól, akik több hétig maradhattak.

Ha csak az ágyak felével számolunk, akkor is havonta egymillió forint ütötte a főorvosnő markát.Egy ápoló pedig azt mondta Katalinnak, nehogy azt higgye, hogy ők ebből látnak egy fillért is, K. főorvosnő a teljes összeget megtartja magának.

„Keddenként volt a fizetős nap, ilyenkor négyen-öten álltunk sorban az irodája előtt. Kezdetben kis naivan beletettem egy borítékba a pénzt, de aztán 2-3 alkalom után már rájöttem, hogy felesleges költeni a borítékra. Egy szó nélkül letettem az asztalára a pénzt, ő meg megköszönte. Ennyi volt” - mondja.

Katalin testvére öt hónapot töltött a krónikus osztályon, ennek a díját pedig kéthetente fizette húszezrével, de volt, aki hetente állt sorban egy tízezressel. Aki pedig nem fizetett a megadott időpontban, annak K. főorvosnő személyesen telefonált, hogy a pénzt követelje. Katalin szerint van egy kis füzete, amiben vezeti, hogy ki, mikor fizet, mert egyszer Katalint is felhívta vasárnap délután, hogy megy-e be a kórházba, mert esedékes lenne a fizetés.

Katalin szerint mindenkit azzal fenyegetett, hogy ha nem fizetnek időben, akkor kiteszi a beteget a kórházból.K. főorvosnő Katalinnak azt mondta, amikor megtudta, hogy a nő helyet próbál találni a testvérének egy idősotthonban, hogy ne is próbálkozzon ezzel, mert úgysem veszik fel sehova.

Katalin egy hozzátartozótól olyat is hallott, hogy miután nem tudták fizetni a díjat, az ápolásra szoruló idős nőt teljesen elhanyagolták, infúziót sem kapott, végül pedig a fia a saját karjában vitte ki a kórházból.

A nő nem tudja pontosan, hogy mikor kezdődhetett K. főorvosnő sajátos pénzkeresése, de egy ismerősének 6 évvel ezelőtt került be a testvére az osztályra, és akkor még nem kért pénzt, csak utalt rá. A főorvosnő minden héten valahogy úgy intézte, hogy összefusson a beteg hozzátartozójával a látogatások alkalmával, ilyenkor pedig megjegyzést tett, miszerint a beteg állapota semmit sem javult, ezért hamarosan haza kényszerül küldeni. Amikor viszont a hozzátartozó adott egy tízezrest, akkor a főorvosnő egy újabb hétre elhallgatott.

K. főorvosnő hosszú éveken keresztül belgyógyászként dolgozott a kórházban, egy hosszabb kitérő után, nagyjából tíz éve tért vissza a városba. A kora szerint már nyugdíjas lenne, de engedélyt kért, hogy tovább dolgozhasson.

Mivel a főorvos 65 év feletti, ezért a járvány első hulláma alatt sem dolgozhatott volna, azonban mégis kérvényezte, hogy maradhasson. Katalin úgy tudja, hogy az osztálya nagy részét kiürítették a vírus idejére, 14 beteg maradt mindössze. Azok, akik fizették az ötvenezret. Szerinte az a legszomorúbb, hogy a városban élőknek nincs más választásuk, ha ápolásra szoruló idős rokonuk van, ugyanis a két környéki idősotthonba nagyon hosszú a várólista, a testvére is csak nagy szerencsével tudott végül bekerülni egy otthonba.

„Tudom, hogy mi van az egészségügyben, és hogy mindenki elfogadja a pénzt, de ilyen pofátlannal még nem találkoztam. Két orvossal találkoztam az életem során, aki nem fogadott el hálapénzt, a többiek elfogadták, de kérni nem kért senki, az biztos” - mondja.

„Megnézem ezeket az agyatlanokat”

Ilona (a riportalany nevét kérésére megváltoztattuk) is ugyanezeket tapasztalta, amikor demens édesapját kellett beadnia a kórház krónikus osztályára, akit egy évig maga ápolt otthon.

„Amikor a háziorvos rábeszélt, hogy adjuk be az édesapámat a krónikus osztályra, felkerestem az osztályvezetőt, aki azt mondta, hogy csinál helyet, de ötvenezer a beszálló, a továbbiakat pedig majd megbeszéljük. Megkérdeztem, hogy mit jelent ez, mire elismételte” - meséli Ilona.

Ilona Katalinnal ellentétben tízezrével hordta a pénzt K. főorvosnő asztalára, de egy idő után már ő sem költött borítékra, amúgy is mindenki tudta, hogy miről van szó. Úgy tudja, hogy volt olyan család, akiknek hitelt kellett felvenniük, hogy fizetni tudják a napidíjat és az ötvenezret. Ők az édesapja százezer forintos nyugdíjából fizették azt a két hónapot, amit benn töltött.

„Egy hozzátartozó azt mesélte nekem, hogy a főorvos kitett egy idős férfit az osztályról, amiért a fia nem fizette a tarifát, ráadásul úgy, hogy a fiút a szomszédok hívták fel, hogy a betegszállító hazahozta a kórházból az édesapját és ott áll az udvaron” - meséli.

Katalin állításával egybehangzón Ilona is azt mondja, hogy a főorvosnő azonnal telefonált, ha valaki elmulasztotta a keddi fizetőnapot. Ilona az ellátással sem volt megelégedve. Állítása szerint az édesapját egy pizsamaalsóval kötötték az ágyhoz, hogy ne mászkáljon el, és nem rakták rendesen tisztába se. Emellett K. főorvosnő sokszor minősíthetetlen megjegyzéseket tett.

„A folyosón ültünk, amikor meghallottuk, hogy a főorvosnő azt mondta: na, megnézem ezeket az agyatlanokat. Mi pedig, hozzátartozók kinn sírtunk a folyosón” - mondja.

„Az a nő, az ilyen”

Miután beszéltünk Katalinnal és Ilonával, elutaztunk a vidéki városba.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a városban minden második ember, akit megállítottunk az utcán, tudott arról, hogy mi folyik az elfekvőn. Az emberek nem azon lepődtek meg, hogy miket állítunk a városuk főorvosáról, hanem hogy eljutott a híre Budapestre is.Az utcán megállított tucatnyi ember közül senki sem hajtott el minket, viszont mindenki kérte, hogy ne írjuk le a nevét, mert egy nap még lehet, hogy ők is K. főorvosnő keze alá kerülnek.

„Igen, hallottam már erről. Azt beszélik a városban, hogy aki fizet, az maradhat, aki nem, az mehet máshová” - mondta egy idős férfi a város főterén.

Sokan hallomásból tudták, hogy pénzt szed K. főorvosnő, de több olyan emberrel is találkoztunk, akik maguk is érintettek.

Két idős férfi egy nagy fa alatti árnyékban üldögélt, amikor megszólítottuk őket. Azután, hogy kiejtettük a főorvosnő nevét, sokáig ránk se néztek, gyanakodva kérdezgettek, hogy miért érdekel ez minket annyira. Az egyikük ki is jelentette, hogy ő nem mond semmit, mert neki K. főorvosnő az orvosa volt, de az is kiderült, hogy a másik férfi is érintett a történetben az unokatestvérén keresztül. Pár perc beszélgetés után viszont mindketten megnyíltak, miután többször megnyugtattuk őket, hogy a cikk megjelenéséből nekik semmilyen káruk nem származhat.

„Az unokatestvérem itt halt meg az elfekvőn, a halála előtti nap legombolt tőle ötvenezret, pedig tudhatta, hogy következő nap meg fog halni. Amikor bementem hozzá emiatt, akkor már nem ismert meg. Egy pénzhajhász” - osztotta meg velünk az egyik idős férfi.

„Az a nő, az ilyen. Ez egy nyílt titok a városban, bárkit megkérdeztek, tudja” - fűzte hozzá a barátja, akinek korábban orvosa is volt K. főorvosnő, de már másik orvoshoz jár.

Az unokatestvérét elvesztő férfi szerint az utolsó napokban úgy könyörögtek az ápolóknak, hogy kössenek az unokatestvérére infúziót, mert már kiskanálból próbálták itatni, hogy ne száradjon ki. A férfi azt mondja, hogy ha megérdemelte volna a főorvosnő a pénzt, akkor szívesen adott volna, de így nem.

Egy másik nő, akit fagyizás közben szólítottunk meg, nem panaszkodott az ellátásra. Neki fél évvel ezelőtt volt bent az édesanyja a krónikus osztályon. Amikor a pénzszedésről kérdeztük, azt mondta:

„Ez így igaz, tény és való. Fizettünk a napidíjat plusz még ötvenezret. Szerintem ez nem szép dolog, amikor amúgy is nehéz a megélhetés.”

Két egészségügyben dolgozó nővel is találkoztunk, az egyiküknek az édesanyja csak két hetet töltött benn az elfekvőn, ezért nekik még nem kellett fizetni, de ő is tudta, hogy fix havi díjat kér el a főorvosnő a napidíjon felül. Szerinte ezt mindenki tudja, akinek van idős rokona, és ezzel is számolnak, amikor beadják őket a krónikus osztályra. A mellette álló barátnője pedig azt mondta, hogy úgy tudja, hogy nem csak a városi lakosoktól, de még egy nagyobb városból leküldött betegektől is kér pénzt.

Kerestünk olyanokat is, akiknek a rokonai most is benn vannak az osztályon vagy nem olyan rég még benn voltak, de nem szerettek volna nyilatkozni, mert féltek, hogy bajuk lesz belőle.

A korrupció lehetősége minden krónikus osztályon ott van

Kerestük a város kórházát és K. főorvosnőt is, hogy reagáljanak a felhozott vádakra, de többszöri megkeresésünkre sem válaszoltak semmit. Emellett kerestük a város kórházának betegjogi képviselőjét is, hogy megtudjuk, nála tett-e már bárki is panaszt K. főorvosnőre. A betegjogi képviselő az Integrált Jogvédelmi Szolgálathoz irányított minket, hogy onnan kérjünk engedélyt, hogy nyilatkozhasson. Az engedélyt nem kaptuk meg, arra hivatkozva, hogy a betegjogi képviselő nem nyilatkozhat nekünk az anonimizált betegek engedélye nélkül, amit egyértelműen nem tudunk megszerezni, hiszen azt se tudjuk, hogy kikről van szó. Megkerestünk több a városhoz köthető idős betegekkel foglalkozó szervezetet is, köztük volt olyan, aki ránk csapta a telefont, amikor kiejtettük a főorvosnő nevét és hogy miről szeretnénk írni.

Fernezelyi Borbála, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) szakértője szerint a leírt visszaélés egyáltalán nem elszigetelt eset, sőt a korrupció lehetősége minden ápolási, krónikus belgyógyászati osztályon jelen van. Ennek oka a kiszolgáltatottság. Ezeket a beteg, állandó ápolásra szoruló időseket alapvetően szociális intézményekben kellene elhelyezni, de ezeknél egyrészt éves várólisták vannak, másrészt piaci alapúak, tehát nagyon drágák. Így a családok arra kényszerülnek, hogy a kórházak ápolási osztályain tartsák benn a szeretteiket. Ez az államnak egyébként sokkal többe kerül, a kórházaknak viszont megéri. Egyrészt azért, mert jobb az ápolási osztályok állami finanszírozása, másrészt napidíjat is szedhetnek a betegektől.

A napidíj szedése egy teljesen legális, törvénybe foglalt dolog az ápolási, krónikus osztályokon. Az egészségbiztosítási törvény úgy fogalmaz, hogy ha az ápolási, illetve krónikus osztályon elhelyezés orvosi beutalás alapján történik, akkor kiegészítő térítési díjat kell érte fizetni, ami 800 Ft/nap. Fernezelyi Borbála tud olyan kórházról, ahol 2800 forintba kerül egy napi bentlét, ami később 4600-ra, majd 6000-re emelkedik. Arról, hogy milyen jogcímen kérik el a különbözetet, nincs információnk.

Ráadásul sok kórház azzal is trükközik, hogy egy beteg mennyi ideig maradhat az ápolási osztályon, ugyanis a szabályozás szerint mindössze 90 napot finanszíroznak, amit maximum háromszor lehet még 30 nappal meghosszabbítani. Ezt viszont azzal szokták kijátszani, hogy a betegeket átteszik egy időre az aktív osztályra, majd amikor visszateszik őket a krónikus osztályra, akkor újabb szerződést írnak, és kezdődik újra a 90 nap.

Már ha egyáltalán van szerződés, ugyanis bár a kiegészítő térítési díj miatt csak szerződéskötéssel vehetnek fel beteget egy ilyen osztályra, a TASZ-t nemrég kereste meg egy hozzátartozó, aki arról számolt be, hogy szerződést nem írtak alá, és a napidíj befizetése után számlát sem kapott, a pénzt az osztályvezető főorvos kezébe kellett adni, volt, amikor a postaládájába dobni.

Fernezelyi Borbála szerint azért kerülnek nagyon ritkán nyilvánosságra az ilyen ügyek, mert a hozzátartozóknak a már említett okok miatt nincs más opciójuk, hogy elhelyezzék az idős hozzátartozójukat. Később pedig, miután a szerettük már nincs a kórházban, azért sem tesznek feljelentést, mert úgy érzik, nem tudnák bizonyítani a visszaélést. Ráadásul Fernezelyi szerint azzal is számolniuk kell a hozzátartozóknak, hogy az ő szavuk az orvoséval szemben keveset ér, főleg a kórház más dolgozói is összezárnak az orvos érdekében.

Címlapkép: Kiss Bence