Eger polgármestere zsarolásra hivatkozva mégis Blaskó Balázst nevezi ki színházigazgatónak
2020 november 11., 14:23
Miért a kormány dönt az önkormányzati színházak sorsáról?
Csáki Judit színikritikus írása
Megmondhatták volna a miniszteriálisok nyíltan és egyértelműen, hogy Szabó Tibor lesz a szombathelyi, Blaskó Balázs az egri és Lipics Zsolt a pécsi színház igazgatója. Nem irigylem őket: a kinevezésüknek csöppnyi köze sincs sem a képességükhöz, sem a pályázatukhoz; csak azért lettek ők az igazgatók, hogy a kormány megmutassa az ellenzéki vezetésű városoknak, hogy itt aztán nem lesz precedens, az lesz az igazgató, akit ők mondanak, különben ugrik az állami támogatás. Nem lesz könnyű nekik – sem meghálálni, sem igazgatni.
A „Megállapodás”
L. Simon László mondta jónéhány évvel ezelőtt, hogy fölösleges ez a pályázatosdi, ki kell nevezni a színház igazgatóját, és kész. Nem volt igaza akkor – de ma már igaza van: a kultúrkampfnak nevezett térfoglalás következtében olyannyira politikai játszma lett a színházigazgatói pályáztatás, hogy csak a diktátumok és a zsarolás érvényesülnek.
Tavasszal – az első covid-hullám idején – az EMMI és a önkormányzatok megállapodást kötöttek az adott városok színházainak „közös működtetéséről”. A közös működtetésben az állam – a „Társműködtető” – kötelezettsége kizárólag a megállapodott éves költségvetési támogatás biztosítása. A „Fenntartó” – ő a tulajdonos, vagyis az önkormányzat – kötelezettségei közt a pénz biztosításánál is bővebben szól a megállapodás a vezető kiválasztásának körülményeiről: leszögezi, hogy az önkormányzat „az előadóművészeti szervezet vezetőjének megválasztására irányuló pályázati eljárás keretében létrehozandó szakmai bizottság által javasolt személyt támogatja. Kivételt képez, ha az emberi erőforrások minisztere és a Fenntartó polgármester egyetértésben más személyre tesz javaslatot”.
Ez a megállapodás laikus szemmel nézve is több sebből vérzik, túl azon, hogy micsoda megállapodás az, amikor a minisztériumból „leküldik” a papírt, és a másik fél aláírja. Hogy miért írták alá engedelmesen azok a polgármesterek is, akiknek lehetne saját véleményük, rejtély. Minimum naivitás, ha azt hitték, hogy a szakmai bizottság szakmai lesz, de erről alább.
Az immár csöppet sem gránitszilárdságú Alaptörvény garantálja a „művészi alkotás szabadságát”, amelynek magától értetődő sarokpontja a művészeti intézmény vezetőjének a Fenntartó általi, szakmai alapú kinevezése. Valamint az állam egyik alapfeladatának jelöli „a művészeti alkotások megszületését elősegítő intézményrendszer” fenntartását, és ebben közvetlen támogatási kötelezettséggel bír. Vagyis: ez nem kocsma, itt nem érvényes az „aki fizet, az rendel” beböffentése (túl azon, hogy aki fizet, a mi pénzünkből fizet). A színházak pénzmegvonással való megbüntetésére egyébként nemcsak a rendszerváltás óta, hanem azelőtt sem volt példa; noha például a kaposvári színház, a szolnoki színház előadásai, vagy Ruszt József és Paál István színházi ténykedése igencsak csípte a hatalom szemét. Az állam a támogatási-fenntartási kötelezettségéhez személyi feltételeket, mások hatáskörét sértő passzusokat nem társíthat.
Ámde társít. Egy minisztériumi nacsalnyik megzsarolja egy település közvetlenül megválasztott első emberét, hogy ha nem úgy táncol, ahogy ő fütyül, akkor elzárja a pénzcsapot. Mintha az ő pénzéről lenne szó.
Az önkormányzati törvény szerint „az önkormányzati intézmény (színház) vezetőjét a helyi önkormányzat képviselőtestülete nevezi ki, amennyiben törvény kivételt nem tesz”. Egy „Megállapodás” pedig nem írhat felül egy törvényt, vagyis nem tehet kivételt, még olyan formában sem, hogy kötelező érvénnyel „megüzeni”, hogy kit kell kinevezni.
Az előadó-művészeti törvény a „közös fenntartás” esetére előírja, hogy szabályozni kell a vezetői kinevezés módját. „Szabályozáson” aligha az értendő, hogy megüzenik a kinevezendőt.
Ha összevetjük az előadó-művészeti törvény, a helyi önkormányzatokról szóló törvény és az Alaptörvény paragrafusait, látható, hogy nincs olyan törvényi rendelkezés, amely kivenné a képviselő-testület hatásköréből a színházigazgató személyének kiválasztását, kinevezését. Következésképpen
ezt a megállapodást – amely tehát mind az előadó-művészeti törvénnyel, mind az önkormányzati törvénnyel, mind az alaptörvénnyel ütközik – nem lett volna szabad aláírni a polgármestereknek.
Ragaszkodni kellett volna a megállapodás szó jelentéséhez, és részletesen, jogilag-törvényileg korrekten megállapodni. Mivel ez elmaradt, a polgármesterek pedig aláírták, ha nem úgy ugrálnak, ahogy a minisztériumban fütyülnek, akkor szerződést szegnek. Ezt náluk jobban csak a miniszteriális urak tudják, hiszen ezért csinálták így, ahogy csinálták.
Nem vagyok naiv: tudom, hogy a törvényi összeférhetetlenségeket, anomáliákat bármikor fel- és megoldják egy újabb törvénnyel. A jogalkotó szándéka egy demokráciában nyilván nem a zsarolás – ez a megállapodás viszont ezt a lehetőséget rögzíti.
A „szakmai” bizottság
A szakmai bizottság valaha szakmai volt; különböző színházi szervezetek delegálták a tagjait, még kritikus is jutott bele. Nem egy ördöglakat: csak a színházat és a pályázókat kellett ismerni. Nyomokban még Hoppál Péter államtitkársága alatt is előfordult, hogy a szakmai bizottság szakmai volt, azóta mindkettő – Hoppál és a bizottság – nagy utat járt be.
A szakmai bizottságnak kilenc tagja van. A kilencből ötöt a minisztérium küld – négyet a miniszter tanácsadó testületeként működő Színházművészeti Bizottság, egyet maga a miniszter. A gyakorlatban úgy alakul, hogy a Színházművészeti Bizottság (Zalán János elnök, a Pesti Magyar Színház igazgatója, Oberfrank Pál, a veszprémi színház igazgatója, Rátóti Zoltán, a Nemzeti Színház stratégiai igazgatója, Andrási Attila, a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház igazgatója és Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója) javasol, aztán vagy belenyúl Fekete államtitkár vagy Fülöp államtitkár-helyettes, vagy nem. Vagy belenyúl, és kijelöli mellé az ötödik embert is. A Színházművészeti Bizottság meg tűri.
Vagy van kvázi kötött mandátum, vagyis előfordul, hogy megmondják, kit kell támogatni; azok mondják meg, akik egyetlen pályázatot sem olvastak, és jó eséllyel egyetlen előadást sem láttak a szóban forgó színházban – vagy nem is kell, hogy legyen kötött mandátum, hiszen a küldöttek tudják a dolgukat. Többségük maga is úgy került a színigazgatói székbe, ahogyan ő maga fog most odaküldeni egy ugyancsak megbízható kádert, aki majd beül a következő szakmainak nevezett bizottságba. Akad, aki valamely más állami intézmény vezetője, ezért jó oka van tartani magát az utasításhoz.
A szakmai bizottság feladata a jelen helyzetben a minisztérium szándékának valóra váltása – holott normális esetben az lenne a dolga, hogy minősítse a pályázatokat és a pályázókat: alkalmas vagy alkalmatlan. És ha alkalmas, akkor tovább kell engedni, hogy az önkormányzat válasszon a több alkalmas jelölt között.
A miniszteriális küldöttek tehát eldöntik a pályázat végeredményét – teljesen mindegy, miképpen szavaz a színház szakszervezeti küldötte és a dolgozók képviselője, vagy az önkormányzat két képviselője, hiszen úgyis kisebbségben maradnak.
És mivel az önkormányzat közgyűlése elé azok a jelöltek kerülhetnek – vagyis a közgyűlés azok közül válogathat -, akik a „szakmai bizottság” többségének a szavazatát bírják, a minisztériumi küldöttek arra is nagyon szoktak vigyázni, nehogy egynél több jelölt kapjon többséget. Nehogy már a város közgyűlése és polgármestere mondja meg, ki lesz a színigazgató, hiszen ők, akik csak a jelöltek politikai karakterével vannak tisztában, ezt sokkal jobban tudják.
Nem véletlen, hogy ezek az ülések titkosak, hiszen van mit eltitkolni – ami érthetetlen is, erkölcstelen is, elvégre mégis egy közintézmény vezetőjéről kellene dönteni. A jegyzőkönyv sem nyilvános – ez is pofátlanság. Vita és kavarodás van a pályázatok nyilvánossága körül is, pedig a helyzet világos: a pályázati határidő lejártakor minden pályázónak kötelessége lenne teljes egészében nyilvánosságra hozni a pályázatát, elvégre közintézmény vezetői állására aspirálnak. Pécsett még a szakmai bizottság szavazását is titkosították (a pályázók felé is), ami végképp elfogadhatatlan.
A titkosításnak a sumákoláson kívül is van oka: sokszor előfordul, hogy a jelöltek személyes meghallgatásakor a bizottsági tagok egészen másképp beszélnek, mint ahogyan utána – immár egymás között – szavaznak. A hatalom küldöttei közül legtöbben a Nemzeti Színház, a Vidnyánszky vezette Teátrumi Társaság és a minisztérium, illetve a „megbízhatóan lojális színigazgatók” vagy igazgató-aspiránsok környékéről kerülnek ki: mások mellett
- Szabó Ágnes, a Nemzeti Színház „vezérigazgatói megbízottja”,
- Szász Zsolt dramaturg, a Nemzeti Színház folyóiratának felelős szerkesztője,
- Rátóti Zoltán, a Nemzeti Színház stratégiai igazgatója,
- Fülöp Péter, a kaposvári színház igazgatója, államtitkár-helyettes,
- Olt Tamás, a kaposvári színház művészeti igazgatója, a Nemzeti Színház színésze,
- Oberfrank Pál, a veszprémi színház igazgatója,
- Tóth Auguszta, a Nemzeti Színház színésznője – ő végül nem jelent meg a szakmai bizottság ülésén Egerben -,
- Cseporán Zsolt, az EMMI politikai tanácsadója...
Nem elvárás sem az adott színház, sem a pályázók munkásságának ismerete.
A „szakmai bizottságnak” a döntését nem kell indokolnia.
A „kijárás”
Való igaz, hogy aki színházra aspirál Magyarországon, tesz egy kört az informálisan legfőbb döntnök felé, kérve a támogatását a pályázás során, vagy legalább azt, hogy ne tegyen ellene. Ez a kijárás teszi ténylegesen is a legfőbb színházi döntnökké Vidnyánszky Attilát; színpadi hasonlattal élve
a király attól király, hogy a többiek úgy viselkednek vele.
Megalapozottnak tűnő szóbeszédek szerint a kinevezett politikai-közigazgatási felelősökkel – miniszter, államtitkár – is ő „bábozik” a színházi terepen.
Ő, aki sokkal jobban tudja, mint a szakmai bizottságba beültetett szolgaszemélyzet, hogy melyik színház, melyik igazgató és melyik pályázó mennyit ér. De szerinte van egy – a szakmai tudásnál, képességnél és teljesítménynél – fontosabb szempont: az illiberális, nemzeti-keresztény hegemónia megőrzése a magyar színházban. (Mindegy, hogy ez a zagyvaság legtöbb helyen a művészi középszert jelenti; nem mellesleg Vidnyánszky ezt is nagyon jól tudja, a minőségi káderek hiánya nagy problémája neki.)
Vidnyánszky mindazonáltal sajnálja, hogy így van. Megígérte a fiataloknak, hogy támogatni fogja őket – nem tette. Megígérte, hogy „elengedik” az ellenzéki városok színházait – nem tette. Ez utóbbi szándék azért változott meg, mert a Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli botrányok kapcsán repedéseket észlelt a Teátrumi Társaság tagsága feltétel nélküli engedelmességének betonján, márpedig ez a lényeg: a politikai alapon verbuvált, szakmainak becézett szövetség és Vidnyánszky informális hatalmi pozíciójának bármi áron való megőrzése.
De én már nem hiszem, hogy ő azt tesz vagy azt nem tesz, amit akar vagy nem akar. Ő is kényszerpályán, kényszerhelyzetben van. A színházi térképen meg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is. Ahogy a politikai életben mondják: addig ment előre, míg végül nem hagyott magának menekülőutat.
A három helyi erő
A „helyi erő” előnye a jelenlegi rendszerben óriási. Azok a művészek, akik eltöltenek némi időt egy vidéki társulatban – és evidensen nem sok fogalmuk van a színházi szakma egészéről és a többi színházban folyó munkáról, hiszen egyfolytában a saját színpadukon állnak –, egy idő után úgy érzik, eljött az idő, hogy ők vezessék a színházukat. Nem baj, ha sem vezetői, sem gazdasági, sem menedzseri képességeik és tapasztalataik nincsenek, a színház ezek nélkül is eldöcög valahogy. Van viszont beágyazottságuk – a társulatban és esetleg a városban is –, amellyel élni és visszaélni is lehet. A vidéki színházi szakmára jellemző immobilitás miatt a társulat is bennük bízik, inkább, mint a kevéssé ismert kívülről jövőkben, akik esetleg veszélyeztethetik az ő nehezen kivívott pozíciójukat, és a helyhez szorosan kötődő egzisztenciájukat. Ezen a helyzeten egy igazán szakmai alapon működő szakmai bizottság tudna változtatni, de erre momentán semmi esély.
Három olyan városról van szó, ahol a legutóbbi önkormányzati választáson az ellenzék győzött, vagyis a frissen megválasztott polgármesterek joggal hihették, hogy az ellenzéki többségű közgyűléssel döntő szavuk lehet az intézményeik vezetőinek kiválasztásában.
Szombathelyen
az igazgató, Jordán Tamás már jó ideje félgőzzel és félkézzel vezeti a színházát, így aztán az utódlását sem vette kézbe, nem készítette elő. Az általa teremtett és az ország egyik legjobb színházává épített intézmény az utóbbi években lejtmenetbe váltott, számos vezető színész elszerződött, ezért az önkormányzat joggal érezte, hogy most kellene megállítani ezt a folyamatot egy ígéretes vezetés helyzetbe hozásával. De ezt – a fentebb leírtak okán – nem tehette meg.
A „helyi erő” – Szombathelyen Szabó Tibor színész – előnyben van minden külső pályázóval szemben, hiszen a társulatnak és a dolgozóknak az ő személye ígéri a további egzisztenciális biztonságot. A színház teljes személyzete – művészek és a műszak, valamint mindenki más – együtt szavaz, ezért aztán a művészek hiába szeretnének változást, ők vannak kisebbségben. A dolgozók meggyőzéséhez nem kell programmal kiállni, elég néhány nyári kerti sütögetés, négyszemközti folyosói vagy telefonbeszélgetés, esetleg annak a sejtetése, hogy a „külsők” biztos kirúgnának ezt-azt, és máris megvan a társulati támogatás. Nemcsak Szombathelyen történt így, hanem mindhárom városban.
A polgármester, Nemény András kezében pedig nem volt „zsarolási potenciál” a minisztériummal szemben. Harsányi Sulyom Lászlóéknak esélye sem volt. (Harsányi Sulyom László 2001 és 2010 között a tatabányai színházat vezette, közmegelégedésre. A szombathelyi igazgatói pozícióra egy csapattal pályázott, amelyben fontos szerepet kapott Mohácsi János, Czukor Balázs, Szikszai Rémusz és Perényi Balázs.)
Egerben
Mirkóczki Ádám már jó előre bejelentette, hogy változást szeretne a színház élén; mi több, az eddigi igazgató, Blaskó Balázs is azt pedzegette, hogy nem indulna újra a posztért. (Emlékezhetnek híres igazgatói krédójára, a „remény színházára”, amelynek jegyében tíz évvel ezelőtt kitakarította az addig szakmailag erősnek mondható színházat.) Szőcs Artur, a miskolci színház rendezője pofás pályázatot rakott össze, ennek hírére – vagy inkább felsőbb utasításra, lásd följebb – Blaskó meggondolta magát, és ő is pályázott (bár a pályázatát azóta sem sikerült elolvasnom). A színház dolgozói Blaskóra szavaztak – elég ok itt is az egzisztencia-féltés –, a szakmai bizottság úgyszintén, és persze vigyáztak, nehogy Szőcs is megkapja a közgyűlés elé kerüléshez szükséges öt szavazatot.
Mirkóczki bekeményített; a közgyűlés kinevezte Szőcs Arturt, de utána jöttek a tárgyalások a minisztériummal. A polgármester elment a falig: felajánlotta azt is, hogy ha Blaskót akarják, akkor vigyék az egész színházat, de az a bizonyos megállapodás ebben is egyoldalú. Az állam mondhatja, hogy nem ad pénzt, ha nem az lesz az igazgató, akit ő akar, az önkormányzat viszont nem mondhatja, hogy nem ad pénzt a város büdzséjéből olyan színházra, amelyet már jól ismer, és amelyet tovább nem akarna. A minisztériummal folytatott tárgyalásokon szóba kerülhet bármi – akár olyan abszurdum is, hogy, teszem azt, maga Lévai Anikó „szólt le” Blaskóért, vagy hogy, ütök a hasamra, Blaskó jókor volt jó helyen, mondjuk, Orbán születésnapján –, a lényeg a végeredmény: Blaskó az igazgató, az önkormányzat tejel. Eger városa pedig vár még egy kicsit, míg a színház ismét rákerül a szakmai térképre.
Pécsett
bonyolult tárgyalássorozat és sokoldalú lobbizás előzte meg a szimpla végeredményt: itt is a helyi erő, Lipics Zsolt lett az igazgató. Volt két nehézsúlyú rivális – mind a pesti megmondók, mind a pécsi polgármesteri hivatal többször is tárgyalt Bodor Johanna és Komáromi György stábjával –, de a szakmai bizottság, miután körbeudvarolta és körbehízelegte őket a személyes meghallgatáson, Lipicset, és csak Lipicset juttatta tovább. Péterffy Attilát, a polgármestert és a közgyűlést pedig gúzsba kötötte az a bizonyos „megállapodás”.
Tanulság
Nincs. Lehet perelni, bírósághoz fordulni, menni Strasbourgig, és esetleg lehet kapni három év múlva egy ítéletet, hogy a minisztérium ismét törvényt sértett. A minisztérium belátására – vagy arra, hogy hirtelen szakmai szempontjai is keletkeznének – nem lehet számítani, mert az önkormányzati választási kudarc nyomán a fő cél: nincs, nem lehet precedens.
Vagy: a jövő évi egyeztetésen – mert a megállapodást évente újra kell tárgyalni – a polgármesterek tán vegyék igénybe egy jogban jártas szakember segítségét, és kössenek új, törvényes és mindkét fél igényeit, lehetőségeit és kötelességeit figyelembe vevő megállapodást. Mielőtt további színházak esnek áldozatul.
A cím feletti kép az MTI-ből: Az épülő nézőtér és a forgószínpad a kilencmilliárd forintból megújuló kaposvári Csiky Gergely Színházban 2019. március 7-én