A koronavírus-járvány második hullámának közepén, jó időzítéssel érkezett a HBO GO hatrészes krimi-thriller sorozata, a Tudhattad volna (The undoing), ami műfajából adódóan legalább egy kicsit lázba tudta hozni a karantén kényszeres sorozatnézésébe befásult nézőket. Az érdeklődést már csak az is mutatja, hogy az utolsó rész megjelenésekor Magyarországon akkora volt a kereslet, hogy napokig lefagyott a HBO GO, ha valaki meg akarta nyitni a minisorozatot tévén keresztül.
De nemcsak a koronavírus adta fásultság az, ami jó kiindulást adott a produkciónak, hanem a stáb is: a sorozatot a nagysikerű Hatalmas kis hazugságok krimi szerzője, David E. Kelley írta Jean Hanff Korelitz regénye alapján, az Oscar-díjas Susanne Bier rendezte, játszik benne Nicole Kidman, Hugh Grant, Donald Shuterland, de még a mellékszerepeket is csupa nagy nevek játsszák.
A történet szerint Jonathan Fraser (Hugh Grant) és felesége Grace (Nicole Kidman) a fiukkal, Henryvel együtt élnek New Yorkban, szemet kápráztató gazdagságban. A család életében minden tökéletes, mindenük megvan, Henry drága magániskolába jár, Jonathan és Grace tizenévnyi házasság után is csicseregnek, mint a madarak.
Ráadásul nemcsak gazdagok, hanem a klasszikus értelembe vett jó emberek is: Grace pszichológusként dolgozik, és a többi gazdag anyával ellentétben ő kedvesen fogadja a szülői munkaközösségbe érkező, ösztöndíjas (tehát szegény) Miguel Alves édesanyját, Elena Alvest, aki hamar az események középpontjává válik. Grace-nél már csak Jonathan tűnik tökéletesebbnek, aki onkológusként rákos gyerekek életét menti, miközben remek férj és családapa, akinek egyetlen bűne, hogy nem engedi, hogy kutyája legyen a gyerekének.
Ez a kép akkor törik össze, amikor Elena Alvest, akinek a gyereke nemrég kezdett el járni abba a magániskolába, ahova Henry is jár, holtan, bezúzott koponyával találják. A gyanú rögtön Jonathan Fraserre terelődik, akiről kiderül, hogy évek óta viszonyt folytat a nővel, és a gyilkosság estéjén is együtt voltak.
Bár minden bizonyíték arra utal, hogy a tökéletesnek hitt férfi volt a gyilkos, a sorozat végig arra épített, hogy lebegtesse Grace-t és a nézőt, hogy valóban ő ölte-e meg a nőt, vagy valaki más.
A sorozat innentől kezdve egyetlen klasszikus krimikérdés körül forog: Ki ölte meg Elena Alvest?
A sorozat egyik legnagyobb buktatója, hogy az írójának David E. Kelleynek nem sikerült olyan részletes, mély karaktereket kiépíteni, amilyeneket a Hatalmas kis hazugságokban, ettől pedig az egész sorozat rettentő felszínes lett. A karakterek csak cselekednek, egy-két mondat erejéig beszélnek a múltjukról, de úgy igazán senkiről nem derül ki, hogy milyen emberek is ők valójában.
A sorozat készítői túlságosan arra koncentráltak, hogy hogyan tereljék a gyanút az egyes karakterekre és bizonytalanítsák el a nézőt ahelyett, hogy bemutatták volna rendesen, hogy az egyes szereplőknek mi lehetett volna a motivációja Elena Alves megöléséhez.
Grace karaktere a leginkább kidolgozatlan, mindössze annyit tudunk meg róla, hogy jó anya, aki a gyereke boldogságáért még arra is képes lenne, hogy a gyilkosnak vélt férjével kibéküljön. Ennyi. Ő a film fő karaktere, az ő gondolatait látjuk, amikor elképzeli a gyilkosság különböző forgatókönyveit, az ő érzéseivel kellene azonosulnunk, mégsem jutunk hozzá egy centivel sem közelebb.
Az is nagyon zavaró, hogy a sorozat újra és újra fellebbent jelenetrészleteket Grace és Elena kapcsolatáról, például, hogy Elena lefesti a nőt, de ezeket aztán elfelejti megmagyarázni. Így viszont ezek a jelenetek semmi másról nem szólnak, mint arról, hogy megtévesszék a nézőket és Grace is felkerüljön a gyanúsítotti listánkra.
A felszínes karakterekhez pedig sajnos, nagy nevek ide vagy oda, még pocsék színészi munka is társul.
Nicole Kidmannek annyira szét van plasztikázva az arca, hogy jóformán csak a szemével tudja eljátszani a szerepét. Hugh Grant pedig minden egyes megszólalásánál ugyanazt az arckifejezést vágja: ráncolt homlok, lekonyuló száj. Sosem láttam még annyiszor egy színész alsó fogsorát, mint Grantét.
Grant védelmére szóljon, hogy a sorozat végére összekapja magát, és van néhány nagyon erős jelenete. A sorozat királya viszont abszolút a Grace apját alakító Donald Shuterland, aki magabiztosan hozza az arisztokrata apa, nagyapa szerepet.
Sajnos spoiler nélkül nem igazán lehet beszélni a film mondanivalójáról, ami igazából csak az utolsó résznél derül ki.
A sorozat a megtévesztéseivel és intrikáival eléri a célját: az utolsó rész előtt már mindenki gyanússá válik. A nézők már egyáltalán nem tartják valószínűnek, hogy Jonathan követte el a gyilkosságot, mert egyszerűen túl kézenfekvő lenne.
Sokan tippeltek arra, hogy Grace a gyilkos, a sorozatkészítők is folyton erre erősítenek rá Elena és Grace kifejtetlen kapcsolatának képsoraival, azt sejtetve, hogy a nő titkol valamit. Ezt viszont néhány rész után annyira túltolták, hogy akárcsak Jonathan, Grace is túl kézenfekvővé válik, és ekkor a nézők elkezdenek a mellékszereplőkre koncentrálni: Grace apja, Grace barátnője, Elena férje, sőt egy ponton még Henry, a kisfiú is szóba jön gyilkosként.
Az utolsó rész megjelenése előtt mindenki a nagy csavart várta, amikor majd kiderül, hogy valaki olyan ölhette meg Elenát, akire egész végig senki sem gyanakodott.
Ekkor jött a csattanó: vagyis az, hogy nincs csattanó.Jonathan ölte meg, és kész. Hiába próbáltak minket hat részen át elbizonytalanítani, mégis csak ő a gyilkos. Ez a befejezés egyébként sokkal erősebb bármilyen más lehetséges forgatókönyvnél, de felmerül a kérdés:
Na jó, de akkor miről is szólt ez a sorozat?Az igazság az, hogy a Nem tudhatod egyáltalán nem arról szól, hogy ki ölte meg Elena Alvest. A végjátéknál válik egyértelművé, hogy a sorozat valójában arról szól, hogy hogyan kérdőjelezzük meg a realitást, a kézenfekvő nyomokat, a benyomásainkat, hogyan tudnak minket elbizonytalanítani és manipulálni, hogyan befolyásolnak minket a saját érzelmeink. Egyszóval a hitről.
Ezt a vívódást kellett volna Grace-szel együtt megélnünk, de ez a már említett okok miatt nem sikerül, ezért maximum retrospektíven, a sorozat végén tudjuk megérteni, hogy mekkora küzdelem volt Grace számára, hogy elfogadja az annyira kézenfekvő, de rettentő valóságot.
Arra viszont nem kapunk választ, hogy a jó családban felnőtt, gyerekeket gyógyító Jonathanből hogyan lesz mégis hidegvérű gyilkos. Pontosabban kapunk, de ezek a magyarázatok eléggé bukdácsolnak. Mindössze egy pár perces jelenet erejéig foglalkozik a sorozat azzal, hogy mi állhat Jonathan tette mögött. Amikor Grace megtudja, hogy Jonathannek volt egy húga, aki meghalt, felhívja Jonathan Angliában élő anyját, akiről annyit tudunk, hogy nagyon nincsen jó viszonyban a fiával, tizenéve nem is látták egymást. Jonathan anyja elmeséli, hogy a férfi 14 éves volt, amikor rábízták a négyéves kishúgát, aki kiszaladt az útra, és halálra gázolta egy autó. Az anya valamiért egyértelműen Jonathant hibáztatja a történtek miatt, de szerinte nem ezért távolodtak el a fiával, hanem, mert Jonathan a húga halála után nem érzett sem gyászt, sem megbánást, de még csak szomorú sem volt.
Pár szó alapján kikiáltják Jonathant szociopatának anélkül, hogy bárki megkérdőjelezné az anyja szavait, vagy elgondolkodna azon, hogy mi van, ha egy 14 éves gyerek épp azzal tudta elviselni a húga halálát, hogy egy szót sem beszélt róla?
Ráadásul nem elég, hogy néhány mondat alapján kell elhinnünk, hogy Jonathan szociopata, miközben erre semmilyen jel nem utalt, hanem a gyilkosság magyarázataként is ezt adja a sorozat. Jonathan a sorozat végén egyik pillanatról a másikra ténylegesen átfordul szociopatává, ami nem lett volna rossz befejezés, ha a sorozat készítői veszik a fáradságot, és rendesen felépítik a karaktereket, hogy ne érezzünk tátongó lyukakat, miközben nézzük.