A légikísérő olyan, mint egy tömegszerencsétlenség, amit nem akarsz látni, mégis nézed
Teljesen megértem, ha valaki ennek a pokoli járványhelyzetnek a közepén úgy érzi, kattintania kell az HBO-n agyonreklámozott The Flight Attendant/A légikísérő című sorozatra, mert hát az előzetes szerint van benne utazás, szép emberek, meg egy kis vér, ami előre vetítheti, hogy lesz benne valami mérsékelt izgalom is. Azt már kevésbé értem, hogy én miért kattintottam közvetlenül azután, hogy a szerkesztőségi levlistánkon az egyik kollégám azt írta, az első részen három nap alatt rágta át magát, egy másik pedig mindössze tíz percet bírt belőle.
Ha valaki hozzám hasonlóan ezek után mégis elindítja, majd meghallja a zenét, nem kell megijedni, hogy rossz helyre kattintott, nem a New Pope intrója indult el, csak a dal ugyanaz. Persze a Good Time Girl című szám nagyon találó, alatta viszonylag gyorsan, kerek egy percben ledarálják nekünk azt a klisét, amit amúgyis mindenki gondol a légikísérőkről: hogy amikor nem a repülőn sétálnak fel-alá italokkal a kezükben, akkor különböző városokban bulikáznak és pasiznak.
A minisorozat Chris Bohjalian 2018-as regénye alapján készült, a megfilmesítési jogokat Kaley Cuoco már a könyv megjelenése előtt megszerezte. Az Agymenőkből ismert színésznő nemcsak a producere, de főszereplője is lett a sorozatnak, ő alakítja Cassie Bowdent, a New York-i légikísérőt, aki egy rommá bulizott éjszaka után arra ébred egy bangkoki hotelszobában, hogy átvágott torokkal fekszik mellette a pasi, akit előző nap szedett fel még a repülőn. Nem kell izgulni, nem volt itt semmi spoiler, az egész sztori erre épül, illetve benne van az előzetesben is, ami alatt egyáltalán nem mellékesen a Toxic szól. Igen, az, aminek eredetijének klipjében Britney Spears stewardesskedett, ez a sorozat pedig egy erősen toxikus(!) életet élő légikísérőről szól, vagyis nagyon sokat tapsikolhatott magában az, aki ezt a roppant találó zenét választotta az előzeteshez.
Na de visszatérve a sztorihoz: Cassie Bowden az átbulizott éjszaka után ott szörnyülködik egy hotelszobában egy véres hulla felett, ezután pedig egy részeken át tartó rettegés, szenvedés, rejtélyeskedés, vádaskodás meg gyerekkori traumákra való visszaemlékezés következik, ha már arra az egy nyomorult éjszakára nem tud visszaemlékezni a főszereplő. Innentől kezdve az egész olyan lesz, mint egy nagyon csúnya tömegszerencsétlenség az autópályán, amit nem akarsz látni, de nem bírod ki, hogy ne bámuld.
Eszembe jutott közben a Másnaposok-sorozat, az is, hogy néha kicsit hitchcocki akar lenni a hangulat, miközben a képi világ sokszor leginkább egy videóklipre emlékeztet, mert minden harmadik percben osztott képernyős vágóképeket mutogatnak, aztán rájöttem, hogy
A légikísérő valójában pont olyan, mintha Fejős Éva elkezdett volna thrillert írni. Ezzel persze nincs semmi baj, a kijárási korlátozások közepén, amikor mindenki a lakásában rohad, tényleg nincs szükség nagy megfejtésekre, az agyunk kikapcsolására tökéletesen megfelel egy alkoholista légikísérő totálisan lehetetlen sztorija is, még ha a stewardess-es klisé mellett rácsúszik arra a filmes klisére is, miszerint pár rész után már mindenki gyanús lesz, még maga a hulla is. Azokról a klisékről nem is beszélve, hogy a meggyilkolt férfinek túlságosan is befolyásos, gazdag családja van, hogy feltűnik egy fekete bőrkesztyűben, pillangókéssel hadonászó, középkorú, boszorkányos külsejű nő, vagy hogy a főszereplő legjobb barátnője egy rendkívül jó kapcsolatokkal rendelkező ügyvéd, akinek pasija fél pillanat alatt meg tud hekkelni agyonbiztosított rendszereket egy fapados laptopról is.
Nehéz eldönteni, hogy előnye vagy hátránya a sorozatnak, hogy végtelenül antipatikus szinte az összes karakter, de leginkább a főszereplő, aki delíriumos és totális elmebeteg állapotban próbálja kinyomozni, hogy valójában mi történt azon az éjszakán Bangkokban. Az viszont biztosan nem tett jót, hogy a totális elmebetegséget azzal is fokozzák, hogy Cassie egyre többet emlékszik vissza a gyerekkorára és bátyjára, akit alkoholista apjuk állandóan bántalmazott. Hogy ennek a szálnak mi értelme van azon túl, hogy rácsodálkozzunk, a főszereplő feltehetően apja mintáját követi felnőttként, nem derül ki. De ha ezt és az indokolatlanul sok osztott képernyős vágóképet kihagyják, lehetett volna ez egy jóval rövidebb sorozat, sőt, megkockáztatom, hogy egy szimpla egész estés film is, és akkor
sokkal kevesebb időm ment volna el azzal, hogy órákig nézem, ahogy Kaley Cuoco rendkívül bután és ijedten bámul a hatalmas szemével. A sorozat viszont nyolcrészes – abból egyelőre csak hét rész érhető el, az HBO a befejező részt december 17-én teszi közzé –, így egy idő után inkább már azért drukkoltam, kapja el végre az FBI Cassie-t, akinek állandó kiegészítője a vodka és a maga elé hallucinált óriásnyulak.
Felteszem, a készítőknek nem ez volt a célja, de a sorozat felénél engem már egyáltalán nem az érdekelt, hogy valójában ki a gyilkos és mi történt, hanem hogy mégis hogy a francba fog kapcsolódni a fő sztorihoz Cassie egyik kolléganője, aki valami nagyon csúnyának tűnő dolgot művel szigorú arcú, öltönyös koreaiakkal, azonban ez a hetedik rész végéig sajnos nem derült ki. Ahogy az sem, hogy már megint miért egy olyan világot látunk, ahol mindenki szép és mindenki lakását világbajnok lakberendezők rakják össze.
Mivel a befejező részt nem láttam, csak reménykedni tudok, hogy abban majd lesz egy akkora csavar, hogy utólag magamtól is elnézést kérek majd, amiért azt hittem, pazarlás, hogy még főzés közben is ez megy a gépemen, de a hetedik rész végét elnézve én már nem számítok hatalmas fordulatokra. Csak még több vodkára, óriásnyúlra és feltehetően még egy kis vérre.