A Normális emberek egy klisés tinisorozat is lehetett volna, de nagyon nem az lett

Több 444 videó?
Szeretném

Az év egyik legnagyobb sorozatélménye számomra a Normális emberek (Normal people), ami Sally Rooney regénye alapján készült olyan pontos tükrözéssel, hogy a könyv első oldala szó szerint megegyezik a film első öt percével. Az Írországban játszódó sorozat 2020 áprilisában jelent meg, és szinte rögtön a BBC ideig legnézettebb stream-sorozatává vált. Magyarországon az HBO GO-n elérhető november óta.

A történetet nehéz lenne spoilerezni, mert nem történik benne túl sok minden, mégis valamiért minden rész befejezése után komoly elszántság kell, hogy ne nézzen meg az ember még egyet. Vagy ne darálja le egy nap alatt a tizenkét 30 perces részből álló teljes évadot.

A történet szerint Marianne és Connell egy ír kisvárosi középiskolába járnak, ahol Connell a félénk, ámde annál népszerűbb srác a suliban, az iskolai rögbi csapat sztárja, míg Marianne a különc, korosztályához képest túl okos, minden bullying célpontja az osztályban. A két fiatal már az első részben összejön, de ezt titkolják az osztálytársaik előtt, mert tök gáz lenne, ha kiderülne, hogy a suli sztárja a suli bénájával jár. Később aztán Marianne és Connell főiskolára mennek, és elkezdődik egy végeláthatatlan se veled, se nélküled kapcsolat.

Klisés? Uncsi? Láttad már ezerszer ezt a történetet? Igazad van, de nem teljesen. 

A klisé paradoxona

A Normális emberek tele van olyan elemekkel, amik elképesztően közhelyesek, és leginkább az amerikai tinifilmek világára emlékeztetnek.

A fent leírt alapszituáció már önmagában egy közhely, ahogy az is, hogy a két főszereplő két különböző társadalmi rétegből és családi környezetből származik: Marianne gazdag, de egyáltalán nem szerető, sőt kifejezetten mérgező családba született, míg Connell inkább az ír alsó középosztályba tartozik, akit tyúkanyó édesanyja egyedül nevel, ráadásul a nő Marianne családjának házában takarít.

Marianne és Connell

De a történések szintjén is akad bőven a közhelyekből: ilyen például az iskolai végzős bál is, ahova Connell nem meri Marianne-t elvinni, hanem inkább elhívja az iskola legmenőbb csaját, hogy a haverok előtt ő is menő legyen, miközben Marianne otthon telesírja a párnáját. 

A Normális emberek mégis úgy dolgozza fel és mutatja be mindezt, hogy egy percig nem érezzük közhelyesnek. A sorozat az amerikai filmekből jól ismert helyzeteket olyan nézőpontból mutatja be, amit az amerikai filmek sosem tesznek: nem az otthon síró lány szempontjából, hanem a fiúéból, akinek buli egy pontján megszólal a bűntudata, rájön, hogy mennyire bántó, amit tett és sírva fakad. Miközben a nagy békülős jelenet is elmarad.

Egy másik pillanatban Marianne aktuális barátja őrült féltékenységi jelenetet rendez, miután hosszú részeken keresztül érlelődött benne a mindenki számára teljesen nyilvánvaló: ami Marianne és Connell között van, az akkor is van, amikor éppen nincsenek együtt. A sorozat azonban nem mondja ki szájbarágósan, hogy Marianne barátja most mennyire féltékeny, csupán a frusztráltságát és a dühét látjuk, ami a Marianne-re irányuló hatalmaskodásban mutatkozik leginkább meg, amit mindenki szemlesütve, mély levegőket véve próbál figyelmen kívül hagyni. 

Ennek az ábrázolásmódnak a kulcseleme pedig az életszerűség.Azért nem válnak klisésé ezek a jelenetek, mert az amerikai tinifilmekkel ellentétben nem csak a cselekményt kapjuk, amin aztán jól meg kell hatódnunk vagy fel kell háborodnunk, hanem látjuk mögötte az emberi érzelmeket, amik nagyon színes skálán mozognak és nagyon árnyaltak. Ezért aztán a nézőnek folyamatosan az az érzése, hogy ez az egész annyira természetes, pont így történik a valóságban is.

Ezt az árnyaltságot talán az mutatja legjobban, amikor Marianne és Connell egyetemre mennek, ahol Marianne-ből, a rút kiskacsából hattyú lesz, akit mindenki kedvel és csodál. Ami egyszerűen azzal magyarázható, hogy az egyetem egy sokkal elfogadóbb közeg, nem ciki okosnak lenni, sőt erény, és ráadásul mindenki kényszert érez arra, hogy a saját zsenialitását és mély gondolatait úton-útfélen kidomborítsa. A teljesen más közegben, bukdácsoló rögbisek között szocializálódott Connellnek viszont épp ez nagyon idegen, nem tud vele azonosulni, hiába lesz ő is évfolyamelső. Csakhogy közben már az otthoni közegbe se illik többé, mert a középiskolák barátai nem mentek egyetemre, és emiatt egyre jobban eltávolodnak egymástól.

Connell a sorozat egy pontján már nem elég suttyó a suttyókhoz, és nem elég sznob a sznobokhoz.Többször hangot is ad annak, hogy nem tudja összeegyeztetni a két életét, pedig valójában ezt a két világot nagyon is összeköti valami: Marianne, aki ugyanonnan jön, ahonnan ő, és pontosan látja és érti ezt a kettősséget, bár ő maga nem küzd ilyen problémával.

Intimitás testi és érzelmi szinten

Az életszerűség mellett a sorozat másik nagy erőssége az intimitás. Nem emlékszem, hogy láttam-e már sorozatot, ami ennyire szépen ábrázolja az intimitást akár testi, akár érzelmi szinten. 

A Normális emberek tökéletesen mutatja be, hogy az emberi kapcsolatok mennyire sokszínűek lehetnek, és egyáltalán nem olyan fekete-fehér az, hogy valakit szeretek-e, és hogyan szeretem őt. 

Marianne és Connell kapcsolata nagyon összetett, de erről életkorukból adódóan képtelenek rendesen kommunikálni, ami az alapvető konfliktusforrás a sorozatban. Ezért aztán 12 részen keresztül azt nézzük végig, hogy van két ember, akik egyértelműen egymásnak vannak teremtve, mégsem tudnak az érzéseikről kommunikálni, csak amikor minden kötél szakad.

Amikor viszont mégis kimondják az érzéseiket, azok a legerősebb pontjai a sorozatnak. Talán a legintimebb és legerősebb jelenet, amikor Marianne és Connell az egyetemi évek alatt újra egymásba botlanak, és megbeszélik, hogy mi történt a középiskolában, Connell miért akarta titkolni a kapcsolatukat. A jelenet (és úgy általában a sorozat) nagyon egyszerű párbeszédekkel dolgozik, nincsenek nagy, drámai monológok és gesztikulációk, csak nehéz csend és és letisztult, egyszerű szavak, amitől nagyon szép és megható tud lenni egy-egy jelenet.

A szexjelenetek kidolgozottságának is lehetne egy külön fejezetet szentelni, de helyette inkább a megtekintésüket javaslom, mert kevés olyan film van, ami ennyire ízlésesen, de nem pironkodva tud bemutatni ennyire intim pillanatokat. Aki egy cukormáz nélküli coming of age storyt akar nézni, ahol annyira egyszerű és életszerű minden, mégis magával ragadó, annak bátran ajánlom a Normális embereket.