Merénylet Buda ellen

A Margit-híd budai hídfője sok szempontból is a főváros egyik legkülönlegesebb mikrokörnyéke: itt találkozik Rózsadomb csendes-unalmas villanegyede a hangosan csikorgó Nagykörúttal, a Víziváros máig egészen egyedi hangulatú, kis helyekkel és boltokkal tarkított északkeleti csücskével, a Dunával és a fürdőkkel-parkokkal teli Felhévízzel. Na meg a négyes-hatossal plusz a fonódó villamosok dél- és észak-budai utasaival.

Ez a pár százszor pár száz méternyi, de annál pezsgőbb terület építészetileg is igen változatos. Első blikkre kicsit olyan, mint egy kis darab pörgős Pest a folyó sokkal nyugodtabb túloldalán, de a túloldalra jellemző öt-hatemeletes neoreneszánsz és neogót bérpaloták szórakoztatóan keverednek Víziváros eggyel vagy kettővel kisebb léptékű, intimebb lakóházaival, az olyan századfordulós középületekkel, mint a neogót Irgalmasrendi kórház,

illetve olyan markáns, későbbi korokból származó, de az eleve változatos épített környezettel idővel összeérő épületekkel, mint a Margit körút 8-10 alatti egykori Lottó-ház, vagy Ekler Dezső - megépültekor igen keményen megkritizált - Tölgyfa utcai irodaháza.

A hídfő mikronegyede talán Pest felől, a Margit-hídon át érkezve tárul fel a leglátványosabban.

A vidám, sokszínű, alul-felül némi zölddel szegett látvány balról a Bem tér foltjával kezdődik, a Duna-part bérpalotasorával, majd a közvetlenül a hídfő mellett elterülő Gyóni Géza tér zöld szigetével folytatódik, mögötte a Lipthay utca elejének különösen szép neorenszánsz palotáival, hogy a Margit körúttól immár jobbra a Parlamentet is tervező Steindl Imre remek arányú, 1880-ban épült sarokházának tömbje zárja Buda klasszikus és világörökségi helyszínnek számító Duna-parti házsorát, ami észak felé a kórház sárga, neogót tömbjével folytatódik, hogy az utána következő fürdőket már a folyóparti park fái takarják.

Ebbe a klasszikus látványba vág bele – a tortaszelet alakú Steindl-sarokház és az Irgalmasrendi kórház eredeti formában felújítot fő tömbje között – az új épület.

Közelebbről így:

Ami nemcsak egy nagy panorámakép kis részeként fog évtizedekig kísérteni sok-sok budapestit. Ugyanis éppen az új kórházszárny sarkánál található a fonódó villamos megállója, ahol naponta ezrek szállnak át a négyes-hatosra és viszont. A budapestiek pedig éppen itt, az egész épület legnyomasztóbb nézete felől találkoznak testközelből az új kórházzal:

Az új kórházszárny ugyanis maga a botrány. Olyan építészeti barbárság, ami évtizedek óta nem esett meg Budapesten.

Nem arról van szó önmagában, hogy a ház dermesztően csúnya lenne, vagy ízléstelen, esetleg durva. Sőt. Az Irgalmasrendi új szárnya kifejezetten egyszerű formákkal operáló, visszafogott színeket felvonultató, semleges hatású épület. Egy bérházsárgára vakolt nagy kubus, aminek lecsapták az egyik sarkát, vöröstégla lábazattal, némi terrakotta színű fém homlokzati rátéttel és szürke, fémborítású, kicsit beljebb ugratott manzárdszinttel. A részleteit tekintve néhol csúnyácska, de nem kirívóan.

Arról sincs szó, hogy kínos műanyag ablakkereteket vagy más, kiáltóan silány alapanyagot használtak volna hozzá.

De az, hogy éppen ott áll, ahol, az szabályosan vérforraló. Elsőre nem is könnyű megfogalmazni, hogy miért. Másodikra azért nem annyira bonyolult.

Talán találkoztál már a neten azzal a fajta szolgáltatással, amikor bármilyen gyerekrajzból vagy egyszerű kis irkafirkából 3D-s játékállatot vagy babát csinálnak.

Az új kórházépület olyan, mintha a tervező a megrendelővel tartott első mítingre összedobott volna egy elnagyolt, 500-szor 500 pixeles, még látványtervnek sem nevezhető ábrát, csak azért, hogy nagyjából el tudják képzelni a leendő ház tömegét a környékbeli épületekhez képest, majd ezt a sematikus vázlatot váratlanul 3D-sítették volna eredeti méretben és elhelyezték volna a Vidra utca és a Frankel Leó sarkán.

A nagyközönség visszatérő panasza, hogy a látványterveknek jellemzően közük sincs a későbbi valósághoz. Na, itt erre pont nem lehet panaszkodni. Ellenkezőleg: ez a ház tényleg olyan, mint egy életre kelt digitális piszkozat. Elég sok épületről írtam már kritikát, de nem emlékszem egyetlen olyanra sem, ami ennyire grafikaszerű lett volna.

Íme a grafika:

És az elkészült épület:

De hangsúlyozom, mégcsak nem is olyan, mintha egy részletesen kidolgozott látványtervet építettek volna meg pixelről pixelre, hanem annak is a piszkozatát.

A háznak emiatt nincs semmiféle gondolati tartalma vagy formai ereje. Szerepel rajta minden olyan elem, ami egy kábé ekkora középületen szerepelni szokott. De semmi több.

Esztétikai megformáltságában és hatásában olyan, mint egy városszéli ipari park területén, egy logisztikai raktárbázis részeként épült irodaház. Csakhogy ez a kórház nem a budaörsi autópályabevezető mellett áll, ahol semmi probléma nem lenne vele. Hanem Budapest egyik építészetileg és városszerkezetileg is különleges pontján, minőségi építészeti környezetben, a főváros világörökségi specialitásának számító Duna-parti látvány részeként.

Ami akkor is igaz, ha a szigorúan vett védett terület a Margit-hídig tart csak.

Az épület a 444 szerkesztőségének közvetlen közelében áll, így a járvány ellenére is már jó párszor körüljártam. A két jelző, ami a legtöbbször beugrott róla, a „megúszós” és a „kopipésztelt” volt. Külső szemlélőként fogalmam sem lehet róla, hogyan készült, de a végeredményt elnézve az az ember érzése, hogy talán úgy, mint a lusta és költséghatékony újságírók magazinos cikkei. Az ember előveszi a témában korábban írott anyagait, kimásolja a vonatkozó részeket, minimálisan átpofoz pár mondatot, eléjük ír valami közhelyeset és már lehet is számlázni.

Ez a gyanú azért is támadt fel bennem, mert a házat jegyző ASC Stúdió gyakorlott kórháztervezőnek számít, és a legfrissebb alkotásukon több vándormotívumuk is megjelenik.

Az Irgalmasrendi régi főépületét az új szárnnyal összekötő hídelem

például a szekszárdi Tolnai Megyei Balassa János Kórházból ismerős

csakúgy, mint a terrakotta színű fémbetétek a homlokzaton

illetve

és ilyen a homlokzat lábazatának vöröstégla borítása is.

Pedig úgy tűnik, hogy a tervezők pontosan értették, mi lett volna a feladat, csak épp megoldani nem volt kedvük. Az új kórházszárny nyilvánvaló építészeti problémája az, hogy miként tud illeszkedni a XIX. század végi, XX. század eleji eklektikus környezetbe, egy neoreneszánsz bérház és egy neogót kórházépület közé.

A tervezők felszínesen nézve el is végezték a feladatukat. Az új ház hosszúkás, álló ablakai a tőle a híd felé álló ház egyes sarokablakait idézik meg, a homlokzat színei a másik irányban található főépület színeit, a főtömegtől elkülönülő legfelső szint pedig a szintén a régi kórház manzárdszintjét idézik.

De a kötelező kipipálásán túl az új szárnyból olyan kiáltóan hiányzik bármilyen gondolat, ötlet vagy szenvedély, hogy az szó szerint fájdalmat okoz az érzékenyebb szemlélőnek.

Egy ilyen környezetben álló építménynek egyszerűen kötelező sugároznia valamit. Ez a ház maximum azt sugározza, hogy „ekkora alapterületen, ekkora beépítés mellett így lehet a legköltséghatékonyabban elhelyezni X darab kórtermet, Y darab labort és Z darab irodát". Ez a mentalitás egyáltalán nem szentségtörés. Tíz kilométerrel kijjebb, egy rozsdaövezeti iroda- vagy ipari beruházás esetében.

Ez azonban egy olyan épület, amiben emberek életéért küzdenek. Ez több tiszteletet és egyszerűen nagyobb felhajtást érdemel. Nehogy már egy D-kategóriás Váci úti irodaház klónjában dőljön el, hogy élet vagy halál!

Olyan intézményről van szó ráadásul, aminek a gazdái szerzetesek. Én egyházi gimnáziumba jártam, úgyhogy nincsenek illúzióim a témában, de egy szerzetesrendtől mégiscsak elvárna az ember némi transzcendens tartalmat is. Amit itt önleleleplező ürességgel próbáltak beleerőszakolni, pontosabb ráerőszakolni az épületre. Amennyiben a totálisan gondolatmentes, steril tartály egy sarkára ráapplikáltak egy modernizált irgalmasrendi címert és az alapító szent szobrát.