Fran Lebowitz csak azt szeretné, hogy takarodj a járda közepéről

„Nincs hatalmam, de tele vagyok véleménnyel,” mondja Fran Lebowitz Martin Scorsese Pretend It’s A City című dokusorozatában, ami ha hatalmat nem is, de minden eddiginél nagyobb platformot ad neki.

A 70 éves Lebowitz író, public speaker és egyben New York egyik élő relikviája. A rendező  2010-ben már készített róla egy dokumentumfilmet az HBO-nak Public Speaking címmel, de mi sem mutatja jobban az iránta érzett őszinte csodálatát, mint az, hogy a Netflixnek most egy hétszer félórás sorozatot forgatott róla. A részek lazán egy-egy téma köré csoportosulnak, de valójában a fókusz mindig Lebowitz a városi életet és lakóit illető, szarkasztikus kommentárjain van. 

A város mesélője

Ez nem csoda, végül is Lebowitz egész karrierje azon alapul, hogy ő egy flâneur (elnézést, flâneuse): rengeteget kószál a városban, mindent megfigyel és elemez, csak eközben viccesebb, mint a legtöbb híres stand-up komikus. Az Interview magazinban saját rovata, majd első két könyve, a Metropolitan Life (1978) és a Social Studies (1981) is ezeket az emberek és a város témáit járta körül. Saját bevallása szerint a ‘90-es évek óta írói válságban van, úgyhogy azóta leginkább hivatásos andekdotázásból él. A közönség mindenesetre imádja.

Bár a kifejezést eléggé elkoptatták, Fran Lebowitzot mégsem lehet másképp jellemezni, mint hogy jelenség. A sátorhaj, a túlméretezett zakóból, farmerből és cowboycsizmából álló uniformis, illetve a gyűrött arc és a cigifüstös hang ugyanúgy hozzátartozik, mint az, hogy sokszor a kérdező szavába vágva, csípőből válaszol. Az a típus, akit úgy képzelünk el, mint aki már csecsemőkorában is ugyanígy nézett ki és ugyanezt csinálta, csak miniatűr változatban.

Mindig elégedetlen hősünk, Fran LebowitzFotó: COURTESY OF NETFLIX/COURTESY OF NETFLIX

A Pretend It’s A City (Tégy már úgy, mintha ez egy város lenne) cím egyébként arra utal, amit Lebowitz egyaránt üzen a járdákat a normális közlekedés elől eltorlaszoló, totyogó turistacsoportoknak, mint az egyik kezükkel okostelefont nyomkodó, másik kezükkel szendvicset evő, könyökkel kormányzó bicikliseknek (ez a sztori is elhangzik). Iszonyúan bosszantja ugyanis, hogy az emberekből annyira eltűnt az egymásra való odafigyelés képessége, hogy már gyalogolni sem tudnak normálisan: 

„Valahol elképesztő, hogy több millió ember él New Yorkban, és mégis én vagyok az egyetlen, aki arra néz, amerre megy.”

A felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy Lebowitz egy megkeseredett, morózus mizantróp, de ezt tényleg csak az gondolhatja, aki nem hallotta még őt egy percnél tovább beszélni. Lehet, hogy az emberi ostobaságot, fontoskodást, képmutatást és a modern társadalom abszurditásait nem bírja, de számomra ez mégsem tűnt valódi embergyűlöletnek, inkább valamiféle rosszul titkolt se veled, se nélküled viszonynak - különben mi szolgáltatná neki a folyamatos muníciót? 

A világ legnagyszerűbb és legborzalmasabb városa

Fran Lebowitznak nemcsak a munkássága, de a személye is elképzelhetetlen, sőt értelmezhetetlen New York nélkül. Gyerekkora óta oda vágyott, és húszéves korától kezdve ott él:

„A velem egykorú emberek azért jöttek New Yorkba, ha melegek voltak, mert melegek voltak. (...) Azért jöttünk ide, mert nem tudtunk máshol élni. Ez pedig fokozta a dühös homoszexuálisok sűrűségét, ami mindig jót tesz egy városnak. Semmi sem tesz jobbat egy városnak, mint a dühös homoszexuálisok nagy populációja.”

New Yorkkal kapcsolatban gyakran bele lehet futni abba a véleménybe, hogy „régen jobb volt”, és szokás a ‘70-es, ‘80-as évek New Yorkjának nyerseségét az egekig magasztalni, arra hivatkozva, hogy mennyivel izgalmasabb volt például a művészeti szcéna, míg mára a kapitalizmus meg a dzsentrifikáció minden bájt és eredetiséget kiölt a városból. Ő maga nem idealizálja túl a múltat, szerinte akkor is voltak borzasztó jellemzői a városnak, csak máshogy - ő például azért fizetett négyszer annyit egy kis albérletért, mint az East Village-ben lakó barátai, mert a jobb környéken nem kellett attól félnie, hogy megerőszakolják.

Amellett, hogy rendíthetetlen rajongója New Yorknak,  persze folyamatosan panaszkodik a közlekedésre (a busz sose jön, vagy nem az a busz jön), az értelmetlen fejlesztésekre (installáció egy metrómegállóban, miközben az egész metróhálózat hírhedten le van rohadva), de közben soha eszébe sem jutott máshová költözni. Még máshol vakációzni sem nagyon: 

„Ami az utazást illeti, nem tudom elhinni, hogy ez tényleg szórakoztatja az embereket. Amikor reptereken vagyok és látom, hogy mások nyaralni mennek, arra gondolok: Mennyire lehet borzalmas az életük? Mármint, mennyire lehet rossz, hogy ezt választod helyette?” 

A sorozatot még a koronavírus kitörése előtt forgatták, ez egyfelől jó, mert azt a nyüzsgő metropoliszt mutatja meg, amiben Lebowitz is igazán elemében van, másfelől viszont érdekes lett volna hallani, hogyan reflektál a szinte apokaliptikusan kiüresedett New Yorkra, amiben nemhogy dugók nincsenek, de emberek is alig. (Szerencsére tavaly áprilisban a New Yorkerben megjelent vele egy interjú, amiben beszél a járvány hatásairól, és már az elején azon dohog, hogy miért kell neki otthon uborkát hámoznia.)

Pénz, jogok, könyvek

Persze nemcsak New York kerül szóba, hanem sok elvontabb fogalom, illetve kulturális és társadalmi kérdés is, mint a nők jogai, a sznobizmus, a divat, a művészetek, a pénz vagy az értékek. De ezekről sem filozofál, hanem a saját élményein keresztül szűrve kapunk képet az elveiről. Nem érti például, hogy az ismertsége miatt miért tekintik őt orákulumnak, aki mindenre tudja a választ, és őszinte döbbenetét fejezi ki, hogy bárki az ő útmutatása alapján akarjon döntéseket hozni a saját életét illetően. 

Hosszan élcelődik azon is, hogy mennyire nem ért a pénzhez, és hogy New York legrosszabb ingatlanügyleteit mindig ő köti - persze Manhattanben lakni luxus, szóval sajnálni nem kell, de igazából haragudni sem lehet rá, mert nincs híján az öniróniának. Azért is kineveti saját magát, hogy milyen rossz időzítéssel adta el az eredeti Andy Warhol műveit - nem kedvelték egymást, és szerinte Warhol direkt várta meg, amíg Fran potom pénzért megszabadult a képektől, és csak azután mondta be az unalmast. 

Azt sem lehet ráfogni, hogy egy köldöknézegető, okoskodó értelmiségi lenne, akinek fogalma sincs a való világról, mert soha életében nem végzett fizikai munkát. Az egyik kedvencem pont az volt, amikor a fiatalkori munkáiról mesél: a vele egyidős nők általában pincérkedtek, de ő nem volt rá hajlandó, mert már az álláshoz is le kellett feküdni az üzletvezetővel, a jó beosztásokért meg végképp. Inkább taxisofőr lett, úgy, hogy közben a férfi kollégái levegőnek nézték. De beismeri, hogy rettentően lusta ember, aki nem szeret dolgozni, és az egész életét el tudta volna tölteni a kanapén fekve, olvasással.

Azért nemcsak végnélküli röhögést nyújt a sorozat, bőven vannak benne súlyosabb megállapítások is. Például az, hogy ma a fizikai, üres tér értékesebb, mint a könyvek - ezt annak kapcsán említi, hogy az egyik kedvenc antikváriumának elképesztő összegeket ajánlanak, hogy eladják az épületet, hogy aztán egy százezredik felhőkarcolót húzzanak fel a helyébe. Számára a könyv szent dolog (tízezer kötetes könyvtára van), amit képtelen kidobni: 

„A könyvekben sokmillió életed lehet… Talán ez az oka, hogy sosem érdekelt a pénz. Mert amint megtanulsz olvasni, hihetetlenül gazdaggá válsz. Annyira gazdaggá, hogy ha állandóan olvasol, akkor nincs is időd a pénzen gondolkodni.”

Panaszkodik, pöröl, puffog 

A Pretend It’s A City régebbi, hírességek által moderált interjúk anyagából (az egyik csúcspont, amikor Spike Lee-vel vitatkozik arról, hogy utálja a sportot), Scorsesével közös, nyilvános előadások részleteiből, illetve külön ide felvett részekből áll össze, amiken Lebowitz a rendezővel és Ted Griffin producerrel beszélget jellegzetes New York-i helyszíneken. A reakcióideje még ennyi idősen is elképesztően gyors, és mindehhez van valami nagyon földhözragadt a gondolkodásában, amitől mintha el lennénk szokva és ez kizökkenti az embert. A monologizálást archív fotók és videófelvételek szakítják meg, ami ad az egésznek egyfajta időtlen hangulatot, és a soundtrack is szuper.

A Scorsese és Lebowitz közti barátság fontos eleme a sorozatnak, még ha nem is kimondottan hangsúlyozzák - megteremti azt a bizalmas légkört, amit egy ismeretlen rendező nem biztos, hogy elért volna. Scorsese nevetését külön megérte volna feltüntetni a stáblistán, mert a Fran által bedobott pasztilláktól a jó Marty gyakran egy másodperc alatt változik sírva röhögő emojivá: levegőért kapkod, a térdét csapkodja, sőt kétrét görnyedve vihog. De ettől az egész csak még szórakoztatóbb, kár lett volna kigyomlálni. 

Martin Scorsese és Fran LebowitzFotó: Netflix

A kritikák többsége azt hozta fel negatívumként, hogy a dokumentumfilm-sorozat túl hosszú, pont mint Scorsese legutóbbi filmjei, és hogy ezt a folyamatos méltatlankodást ilyen terjedelemben unalmas hallgatni. Azt el tudom képzelni, hogy az, aki már látta az előző dokumentumfilmet vagy hallott vele néhány podcastot, nem talál benne sok újdonságot, az pedig ízlés dolga, hogy az effajta száraz humorból ki mennyit bír elviselni. Én főleg talkshow-felvételeket láttam vele régebb, és egy percig sem untatott.

Egyetlen témát hiányoltam csak a hét részből: ha már egy komplett sorozatot szenteltek Fran Lebowitznak, akkor szerintem több helye lett volna benne az érzelmi életének is. A szüleiről és barátairól elég sokat beszél, de exekről semmit, még elvontan sem. Pedig egy várossal kapcsolatos viszonyunkra a nagy szerelmek és a csalódások helyszínei is kitörölhetetlenül rányomják a bélyegüket. Nyilván ez tudatos döntés volt, talán ő maga nem akarta. Ettől a hiánytól eltekintve szintet léptem az iránta való rajongásban, mert nem is emlékszem, milyen sorozaton nevettem utoljára ennyit.

A független magyar sajtónak soha nem volt olyan nehéz dolga, mint a járvány alatt.

A kormány nem enged újságírókat az egészségügyi intézmények közelébe, és a járvánnyal kapcsolatos legalapvetőbb adatokat sem osztja meg a nyilvánossággal. A közmédia és a többi propaganda csatorna mindent megtesz a valós helyzet elkenéséért.

A 444-en az elénk állított akadályok ellenére is be tudjuk mutatni, hogy áll a járvány Magyarországon és a világban. A pontos számokat, aktuális trendeket bemutató grafikonjainkból, infografikáinkból több millióan tájékozódnak.

Az ezeket összegyűjtő járványadat-oldalunk az utóbbi hónapokban átvette a közszolgálati média szerepét. Olvasóinkat ezzel nem csak tájékoztatjuk, hanem segítünk nekik egészségesnek maradni, és megőrizni szeretteik egészségét is.