Valaki a szemünk láttára pakolta tele készpénzzel a Fidesz-táskát

• Ma Magyarországon egyetlen legális beltéri szórakozási forma létezik, a kereszténydemokrata értelemben vett kaszinózás.
• De tényleg ez szórakoztató dolog? Nem kerül túl sokba? Igaz, hogy stikában piálni is lehet? Egyszóval milyen a buli?
• Hogy ezt kiderítsük, a szerkesztőség két legszerencsejátékszűzebb, és legkatolikusabb tagja fogott egy Mészáros-fillért, vagyis egy húszezres bankjegyet, és elzarándokolt a Vigadó térre.
• Az élmény – szpojler! – olyan isteni volt, hogy csak egymás szavába vágva tudjuk elmesélni. Ács Dániel dőlt, Szily László pedig normál betűkkel szedve kiabál.

Az agártestű, Jeszenszky Zsolt és Gulyás Márton szerelemgyerekének kinéző, ideges férfi, akit Tommynak neveztünk el, harmadik nekifutásra sem volt képes elhagyni a kaszinó területét.

Az első két próbálkozáshoz hasonlóan úgy viharzott ki, mint aki soha vissza nem tér ide. Hogy néhány másodpercen belül azzal a lendülettel újra feltűnjön, mintha egy kakukkos órába a valódi kakukkformák alcsaládjának ismert képviselője helyett egy emberfigurát szereltek volna, a kezében egy köteg húszezressel. A zsebéből megint kibogarászott 20-25 darab Mészáros-fillért, hogy az összeget pillanatok alatt elveszítse a rulettasztalnál. Csak onnantól kezdve, hogy már tényleg befejezte a játékot, felvette a kabátját és először hazaindult, olyan egymillió forintot vesztett. Előtte sokkal többet. És ez csak egy volt annak a szédítő délutánnak az eseményei közül, amit a Vigadó utcai Tropicana kaszinóban töltöttünk hamiskártyás társammal Ács „Öt Ász” Dániellel.

De hogy jutottunk el idáig?

Minimum a fél ország meg van zizzenve attól, hogy hónapok óta nem lehet normális társasági életet élni: kocsmázni, bulizni, vacsorázni, színházba járni. A szomorú kelet-európai ember csak sopánkodik, hogy mennyi mindent nem lehet, ahelyett hogy örülne annak a kevésnek, amit viszont lehet.

Na de mit lehet? Villogó fények és készséges személyzet kíséretében átadni a pénzünket a hatalmasoknak.

Emberek, a kaszinók ajtói hajnali 6-tól este hétig nyitva állnak, és bent színes társaság, ingyen zérókóla, és tőrőlmetszett kaland vár! Ráadásul a kockázat – így az élvezet is – most többszörös, nem csak a pénzedet veszítheted el, de az összezárt társaságban a vírust is simán bekaphatod.

Hogy egy kaszinó minden praktikus szempontból pont olyan, mint egy étterem vagy egy kocsma, csak az asztaloknál nem velős pacalt és viceházmestert, hanem kártyát és zsetont szolgálnak fel? Erről ne minket, hanem a Fidesz pártkasszáját tessék megkérdezni.

Miután ellőttük életünk szegény időszakának utolsó szelfijét, olyan izgatottan léptünk be a Vigadó téri Tropicana Las Vegas Casinóba, mint Gulyás Gergely a pezsgőgyárba. Ekkor még nem tudtuk, hogy itt a beléptetés is van annyira szórakoztató, mint máshol maga a buli.

Két dörzsölt fickó az Édenkert kapujában

Azt az egyet tudtuk előre, hogy a beengedésnél annyi érzékeny személyes adatunkat fogják elkérni, mintha valamilyen durva kormányzati adathalász akcióban vennénk részt, mondjuk oltásra regisztrálnánk. Ez így is lett. A személyink és a lakcímkártyánk átadása után fotót is csináltak rólunk, csak az ujjlenyomatvétel hiányzott a komplett rabosításhoz.

A folyamat egy pontján a recepciós lány váratlanul megkérdezte tőlem, hogy közszereplők vagyunk-e. Az Álruhás Tényfeltárók Akadémiáján tanítani fogják, ahogy már majdnem beikszelem a nemleges választ, amikor a tekintetem találkozik a recepciós lányéval, mire fülig elpirulok és azt motyogom, hogy

“Hát ja, újságírók, és az asszem mindenképp közszereplőnek számít”.

Mint pillanatokon belül kiderült, a kérdés nem erre vonatkozott, a remekül őrzött titkunkat ugyanis csak akkor szükséges bevallanunk, ha úgynevezett közpénz elverésére készülünk. A magyar korrupcióellenes küzdelem áthatolhatatlan betonfalánál azért elmosolyodtunk. Itt állunk az Orbán-rendszer egyik legjövedelmezőbb aranybányájában, aminek még világjárvány idején is működnie kell, amit Rogán Antalék jóvoltából Habony Árpád és Garancsi István körének jövedelmez, és kedvesen azt kérdezik tőlünk, hogy az ország közös vagyonából készülünk-e szórakozni. Haláli.

Nem sokkal öt után érkeztünk. Jó sokan voltak, ami eleve szédítő érzés volt ennyi hónap embermegvonás után. Soha nem fogadtam ilyen túláradó rokonszenvvel sem dílerkülsejű, strasszokkal kivarrt bőrdzsekit hordó suhancokat, sem NER-gyanús üzletembereket, sem nyerőgéphez nőtt néniket, sem veszettül koncentráló kínaiakat. Most bezzeg mindannyiukat megöleltem volna, ha nincsenek ezek a furcsa járványszokások.

A teremben mindenki látszott valakinek. Tippre voltak kínai kereskedők, indiai fejlesztők, magyar hiénák, egy filológiaprofesszor, egy általános iskolai környezettanárnő a félkarú rablónál, néhány Dolce & Gabbanába öntött kristálydealer, pár rákvörösre szolizott férfiprostituált, és ott volt még Mr. Tommy Hilfiger, egy kora negyvenes, de már hófehérre őszült, magas, de görbe tartású férfi. Ő egyszerűen semmi másnak nem tűnt, mint dosztojevszkiji értelemben vett vérbeli szerencsejátékosnak. Kibicével, a piros kapucnis, kis, néma kopasszal együtt érkezett a balfékasztalhoz, ahol addig csak mi súlyosbítottuk a világgazdasági válságot.

A termek gyors körbejárása után ugyanis úgy döntöttünk, hogy rulettezéssel kezdünk. Előtte bemelegítésképpen megtekintettük a vártnál sokkal nagyobb, csillogó nyerőgépeket, a plexikupola alatt pörgő automata rulettasztalokat, a gyanúsan aprócska büfét és a kártyázókat, hogy a végén a klasszikus, élő krupiékkal felszerelt rulettasztalnál kössünk ki. Itt találkoztunk a tetőtől talpig Tommy Hilfigerbe burkolt, Jeszenszky Zsolt és Gulyás Márton szerelemgyerekének tűnő Dosztojevszkij-hőssel és Sancho Panzájával.

Lecsapott kétszázezer forintot a dealer elé, aki szó nélkül zsetonra váltotta. Tommy uszkve a felét villámkézzel felszórta az asztalra, lefedve vagy húsz számot. A golyó pörgött. Tommy nem nézett oda, a karjait rázta, mintha zsibbadnának, és közben a mennyezet neonos ragyogását bámulta.

A következő 1,5 órában Tommy mintaszerűen bemutatta, hogyan néz ki az akut szerencsejátékfüggés iszonyatos balszerencsével megspékelve. Egymás után számolta le a kétszázezreket húszezresekben, és veszítette el egy pillanat alatt.

„Te ezt elhiszed? Most erre mondjál valamit! Erre nem tudsz. Hát ez mi? Eljövök ide, és három nap alatt veszítek tízmilliót, te ezt elhiszed, bazmeg? Na, mondjál gyorsan három számot, gyerünk!”

„32, 6, 7” – felelte rezignáltan Sancho.

A zsetonok pedig csattogva oszlopokba rendeződtek a számokon. Fekete négyes.

„Te ezt elhiszed? Nézd már meg, mit gurított! Körbe volt pakolva. Most komolyan, te ezt érted?”

Elviselhetetlen lett a feszültség, nem bírtuk tovább nézni Tommy összeomlását, inkább elmentünk a bárba, hogy oldjuk a hangulatot, és a seggére verjünk a nyereményemnek.

Merthogy Dani az első tíz körből nyolcszor nyert a pirossal. Én összevissza raktam, cserébe egy esetet kivéve mindig vesztettem.

Magas élet a bárban, windowsos emlékekkel

Ha nem én mondom, akkor el sem hinnék, de a kaszinókban azzal módszerrel állítják meg a járványt, hogy az egy légtérbe összezárt kábé nyolcvan ember számára kizárólag üdítőt osztanak, de alkoholt nem árulnak.

A kaszinós piálásról szóló pletyka tehát – a Tropicanában legalábbis – legendának bizonyult. Talán ezért döntöttünk úgy, hogy egy legendás játékkal, a Black Jackkel folytatjuk.

„Erről legalább tudok valamennyit, mert az aknakeresős korszakomban legalább tízezer Black Jack-partit játszottam” – vetettem oda fölényeskedve Daninak, hogy a hülye alakú asztalhoz leülve döbbenjek rá, hogy igazából összekevertem a Windowsban Fekete Macska néven futó pikk dámával, de ekkor már késő volt.

Itt ismerkedtünk meg az este egyik legjobb arcával, az osztónkkal. Én egyből megkedveltem az alacsony, kreol bőrű fickót, mert a leghülyébb kérdésünkre is gyógypedagógushoz illő, megbocsátó mosollyal reagált. A bimbózó rokonszenv már-már barátsággá vált, amikor nyíltan – és teljes joggal – kiröhögte, ahogy játszunk, hogy idővel az őt felügyelő alkalmazott is lelkesen csatlakozzon hozzá. A haverunk jól, de érezhető akcentussal beszélt magyarul, ám a származásának megtippelését erősen megnehezítette, hogy a névtáblája tanúsága szerint Helmutnak hívták.

Praktikus tanács: ha másokon akarsz szórakozni, rulettezz minimális tétben és közben kussolj, ha ennél aktívabb szórakozásra vágysz, ülj át pofázni a kártyaasztalhoz.

Helmut 15 perc alatt kacarászva elnyerte minden zsetonunkat. Mondjuk képtelen voltam a játékra figyelni, ugyanis Tommy kitágult pupillákkal rótta a köröket körülöttünk. Majd egyszer csak fogta magát, és kivette fekete Tommy Hillfiger kabátját a ruhatárból, vagyis a távozás egyértelmű jeleit mutatta.

Feladta?

Á dehogy! Visszatért, és dupla sebességre kapcsolt. Ahogy közeledett a zárás időpontja bepörgött, megduplázta a tétet. Nem túlzok, percenként veszített el egy havi jó fizetést. Vesztett és vesztett és csak vesztett. Valaki a szemünk láttára pakolta készpénzzel fullra a Fidesz-táskát. Ilyet élőben én még nem láttam.

A szédítő hangulatot csak fokozta, hogy Tommy Áljeszenszky bámulása közben élénk beszélgetésbe bonyolódtunk a Lázár János pimaszul szexi korszakát idéző teremfőnökkel. Hála istennek nem Rapcsák András legendás munkabírásáról vagy a Hódmezővásárhely és Szeged között futó villamosról mesélt, hanem arról, hogy a kaszinók békeidőkben sem azok a piabarlangok, ahogy mi elképzeltük, mert bár persze a vendégek veszteségeiből élnek, az nekik sem céljuk, hogy a kuncsaftok betintázva összevissza tegyenek, aztán rájuk legyenek dühösek.

Ezt el is hittem neki, mert Tommy mindennek látszott, csak részegnek sem. A kóros belassulás helyett úgy rezgett, mint Habony Árpád lábdobja.

Tátott szájjal bámultunk, amíg ki nem tessékeltek minket a kaszinóból, mert időközben háromnegyed hét lett. A fiatal Lázár János kedvesen jelezte, hogy látjuk mi még egymást, hiszen ide mindenki visszatér. Vagy azért mert nyert vagy azért mert vesztett.

Az élménytől megrészegülve támolyogtunk a Vigadó utcán, ahol felhívtam Laci figyelmét a lehetőségre, amiről a házirendben olvastam, miszerint az ember saját kérésére akár egy-három évre kitiltathatja magát a kaszinóból. Bár mi minek tennék ilyet? Csak kicsiben játszottunk, és legközelebb már sokkal rutinosabbak leszünk.

Mondjon bárki ennél jobb szórakozást másfél órára fejenként ötezerért akár békeidőben, nemhogy járványügyi korlátozások idején!