Író a célkeresztben

Schein Gábor írása

Mi történik velünk? Mit gondolnánk, ha ugyanez a történet Valaholországban játszódna le, és mi a távolból hallanánk róla? Mi történik Valaholországban és miért?

Egy jelentős kortárs írót, Tóth Krisztinát a Könyves Magazin egy kávé melletti könnyed interjúban megkérdezte sok mindenről, többek közt arról is, hogy milyen könyveket tenne fel az iskolai kötelező olvasmányok listájára, és mit venne le onnan. Lehet, hogy rossz a kérdés, lehet, hogy csapdaszerű, ez más lapra tartozik. Tóth Krisztina elgondolkodik rajta, és válaszol. Nemcsak címeket mond, hanem érveket is. Jókai Az arany ember című regénye 7. osztályban kötelező olvasmány. Jó ez? Erről lehet beszélgetni. De nem ez történik. 

A hvg.hu újságírója észreveszi az interjút, kommentár nélkül kiemeli ezt a kérdést, mintha semmi másról nem esne szó, és címet ad a cikkének: „A nemi szerepek ábrázolása miatt az Aranyembert és a Bárány Boldizsárt venné le a kötelezők listájáról Tóth Krisztina”. Az újságíró nem néz utána semminek, annak sem, hogy tulajdonképpen hanyadikban kötelező olvasmány a regény, amelynek a címét sem tudja helyesen leírni. Az sem zavarja, hogy Tóth Krisztinának semmiféle befolyása nincs a kötelező olvasmányok listájára, tehát a „venné le” így kiemelve már hazugság. 

A cím a mai hiszterizált közállapotok közepette gyakorlatilag felhívás. Akiben zaklatott nárcisztikus sérelmek gyülemlettek fel, íme, megmutatjuk, kin töltheti ki a haragját. A felhívó szó a „nemi szerepek”, a gender, amely lám most már Jókait sem kíméli. Az internetes újság nyilván elérte a célját, rengeteg kattintást generált. És a folyamat működésbe lendül. A Magyar Nemzet kommentárja már ezzel a címmel jelenik meg: „Tiltsák be Az arany embert, mer’ nem genderkonform.” Tiltsák be! De hiszen betiltásról senki nem beszélt. A neve sincs újságíró rögvest meg is magyaráz mindent: a kiváló, sok nyelvre fordított író, egy autonóm ember tíz perc ismertségre vágyott. Majd feltárva képzeletének bugyrait, egy teljesen értelmetlen, de annál személyeskedőbb mondatban hozzáteszi: „Erről nekem csak az jut eszembe, hogy ha bárki meg akarná kérni Tóth Krisztina kezét, gondoljon arra, hogy bizonyára nem aranykezű, és a vasárnapi húsleves távolabb kerülne az asztalától, mint a makói hagyma a jeruzsálemi fügétől. 

A dolog ezzel tulajdonképpen kész is van. Mindenki tette, ami várható volt tőle. A célkereszt rákerült egy, a nyilvánosságban szereplő emberre. Őt tessék mocskolni, inzultálni, mert megérdemli. Hiszen szólni mert. Válaszolt. Volt gondolata. Némítsuk el! Tegyük tönkre! Ezt érdemli, aki be akar tiltani, nem? A Hír TV Sajtóklub című műsorának érdemesült férfijai be is mutatják, hogyan kell ezt csinálni. Megtették már akkor is, amikor Tóth Krisztina kislányát látták újévkor a Himnuszt énekelni. Hogy jön hozzá? A felhívás követőkre talált. Mert végre szabad. Ennyit legalábbis már szabad, sőt ennyit egy őszinte hazafinak meg kell tennie. Addig is, amíg. Kutyaszart tömni az írónő postaládájába, trágár üzenetek özönét küldeni neki, lökdösni az utcán. 

2021 februárját írunk. Bő egy év múlva választások lesznek. A következő év közhangulata még háborúsabb és háborgóbb lesz. Ez a folyamat azzal indult, hogy egy internetes újság kattintásokra vadászott, és eltorzította az eredeti kontextust. Aztán jöttek a nyílt hazugságok. A folyamat kiszámítható volt, mindenki a szerepében maradt. Eredményeképpen valakire rákerült a célkereszt. Ellehetetlenült az élete, reméljük, csak átmenetileg. Egy gyerek nem érti, mi történik körülötte, és miért. Az életére mindez hatással lesz.

Mi történik velünk? És mit tesznek újságírók az emberek életével? Miért teszik? Kérem, gondolkozzanak el, mert mögöttünk is, de előttünk is súlyos évek állnak.