Váratlanul meghalt Révész László László, a magyar neoavantgárd legendája

63 évesen, váratlanul meghalt Révész László László Munkácsy-díjas festő, videós, performer, animátor, író, forgatókönyvíró, díszlettervező, a magyar neoavatgárd egyik legendás figurája, a Képzőművészeti Egyetem tanára.

Révész már gimnazista korában festett, fotózott, animált és kollázsokat állított ki, illetve a barátaival utcai performanszokat csinált. A kezdetektől jellemző volt rá a félelmetes olvasottság, az irónia, és a dolgok intellektuális megközelítése. Egy 2014-es, a Balkonnak adott interjúban azt mesélte, hogy gimisként eredetileg művészettörténésznek készült, aztán egy osztálytársa elkezdett szappanból szobrokat faragni. „Egész jók voltak, de mondtam magamban, én ennél jobbat fogok csinálni. Elkezdtem faragcsálni ilyesmiket meg festegetni, és valahogy ez maradt” - mondta erről.

Érettségi után két évvel, 1977-ben vették fel a Képzőművészeti Főiskola festő szakára, ahol a mestere Kokas Ignác volt, a köztes időben a Pannónia Filmstúdióban dolgozott anyagelőkészítőként, közben még jobban megismerve az őt eleve érdeklő filmezést, ami később fontos szerepet játszott az életében. Ekkoriban ismerkedett meg Erdély Miklóssal, amikor elkezdett járni a magyar neoavantgárd mesterének Kreativitás és vizualitás című gyakorlataira a Ganz Mávagba.

A nyolcvanas években főleg performanszművészként volt aktív, leginkább Böröcz Andrással duóban dolgozva, közben elvégezte az animátor szakot az Iparművészetin. Később a festészetre és a filmre koncentrált inkább.

Számos kísérleti filmet és videót forgatott, de forgatókönyvíróként Enyedi Ildikóval is dolgozott együtt a rendező világhírű elsőfilmje, az Én XX. századom, illetve 1994-es játékfilmje, a Bűvös vadász forgatókönyvén. Enyedi 1997-es Tamás és Julijának pedig a díszlettervezője volt.

Révész sokat utazott, a nyolcvanas évektől kezdve élő kapcsolata volt Európa és a világ képzőművészetével, dolgozott az olasz Faro Disegninek és rövid ideig a a New York-i Magyar Kulturális Intézetben is.

Kezdetben a polgári nevén, Révész Lászlóként alkotott, később, valamikor a kilencvenes évek elején vette fel a Révész László László művésznevet. Nem dadogásból, hanem egy László László nevű, regényes életű XX. század eleji szélhámos iránti tiszteletadásból, aki volt géplakatos-segéd, katonaszökevény, betörő, festőművész és legfőképpen spiritiszta csaló, aki nagy feltűnést keltő szellemidézéseket tartott, majd miután lebukott, részletesen leírta, milyen trükkökkel tévesztette meg a halottakkal társalogni vágyókat. Az ektoplazmát például libazsíros vattából csinálta.

2009 óta volt a Képzőművészeti Egyetem tanára.

Megkértem Topor Tünde művészettörténészt, szerkesztőt, Révész barátját és művészetének jó ismerőjét, hogy írjon pár sort róla. Ezek a megrendült barát sorai:

Révész László László
Az ember, aki túl sokat tudott

Optikusdinasztiába születik, minden technológiai újításra érzékeny, tulajdonképpen nem is értem, hogy miért nem ő az első magyar, akinek a digitális műtárgyát elárverezik. (Pontosabban értem, mert a Weiler Péter az, akiét igen, szóval nálunk ez egyelőre nem a művészek játéka.)

Tehát: a Révész nemzetközi jelentőségű művész. Azok között volt, akik először szerepeltek a kasseli Documentán – mármint magyarként. Performansszal szerepeltek, mert a pályáján az első nagy korszak a Böröcz-Révész páros időszaka volt. Utána jöttek a videóművek, de dolgozott filmekben is, az Én huszadik századom forgatókönyvét közösen írta az Enyedi Ildikóval. Utána is dolgozott vele, A bűvös vadásszal bezárólag. Díszleteket is csinált, filmbe, tévéstúdiókba, és filmeket is, diplomafilmje akkor még az Iparművészeti Főiskolán, animáció szakon a Bepörgés volt, amiben egyesült végre mindaz amiket csinált, a rajz, a mozgókép, és az a mindent minden oldalról megvizsgáló, kifordító, analizáló de közben ironikusan kezelő és lehetőleg valahogy direkt össze is zavaró gondolkodás, ami annyira jellemző maradt a későbbiekben is rá.

És miközben minden új eszközzel dolgozott és minden új technikát kipróbált, végig rajzolt és festett. Volt egy második, teremtett világa, kb. mint Gulácsynak, amiben a mostani közegének a figurái keveredtek a más időkből odaemeltekkel, múltból, jövőből, ahonnan épp akarta. Ugyanolyan tudós festő volt, mint mondjuk Birkás Ákos, otthon az irodalomban, zenében, filmben, és abban is hasonlítottak, hogy a művészeti közeg, a szakma egyikükkel sem igazán tudott mit kezdeni.

Túl komplex volt, ha nekifutottál, hogy értelmezd, amit csinál: elkezdted nézni a festményeket, és közben teljesen más dolgok voltak a filmjeiben. Végre össze tudtad hozni a kettőt, akkor elkezdett cirkuszelőadást csinálni a hallgatóival. Azt remélem, hogy a tanítás közben legalább valamennyire értő közegre lelt, én legalábbis mindig tudtam, hogy kik lehetnek az ő tanítványai, mert azoknak a munkáiban mindig volt valami csavar, valami kívülről rátekintés arra a műfajra, amiben épp dolgoztak, vagy épp kitekintés a világ egyéb elemeire.

Csodálatosan magyar történet, hogy neki igaziból már olyan pozícióban kellett volna lennie, mint ahogy egyszer Roman Opalkát láttam vonulni Párizsban a Jeu de Paumes-ban, hatalmas kalap, sál és legalább tíz fős kíséret (nevezzük jó értelemben vett sleppnek, amibe a Laci esetében én is beletartoztam volna, szívem szerint). Ehelyett itt, amikor pár hónapja kérte egyetemi tanári kinevezését a Képzőművészeti Egyetemen – ahol évek évek óta tanított docensként – a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság, a MAB egyik tagja számára nem számított nemzetközileg elég ismertnek, így nem lett egyetemi tanár. Ő, akinek Bécsben, Párizsban, Nápolyban, St. Étienne-ben voltak kiállításai, aki szerepel a nemzetközi szakirodalomban, és akinek közben van egy folyamatos, következetes, közben állandóan megújuló életműve.

Biztos örülni fog majd, ha látja, hogy milyen ütemben kezdenek el emelkedni hamarosan az árai. És hogy végre talán elkezdődik majd az életmű feldolgozása, és utána az értelmezés újabb és újabb körei.