„Nem tudom elfelejteni az emberek arcát, akiket reggel még etettem, majd délután lepedővel leterítve tolnak a hullatároló fele”

Olvasónkat a kormányhivatal rendelte ki, hogy egészségügyi hallgatóként segítse a megyei kórházban az oltást. Aztán kiderült, hogy napi 12 órában kell segédápolói feladatokat ellátnia a covid intenzíven. Természetesen elvégezte a feladatot, hiszen segíteni akart, és erre esküdött fel. Azonban arra, amit tapasztalt, nem készült fel.

„Végzős, egészségügyben tanuló hallgatóként szeretném nektek leírni a valós helyzetet a jelenlegi kötelező kirendelésekről és kórházi állapotokról.

Két hete kaptam a telefont a kormányhivataltól, hogy 8 órában kéne oltásokon segédkeznem a megyei kórházban. Habár három hét volt a szakdolgozatom leadási határidejéig, utána pedig kezdődik a végtelen tanulás az államvizsgára, úgy gondoltam, hogy egy hetet tudok dolgozni a szakdolgozat írás mellett, és mégiscsak esküt tettem a gyógyításra a tanulmányaim megkezdésekor, így kötelességemnek éreztem, hogy segítsek. A családommal lakok együtt, és csak én kaptam oltást, így az oltásokon való segédkezés elég biztonságosnak tűnt, hogy ne hozzam haza a vírust. Elmondták, hogy hol jelenjek meg az adott időpontban, a rákövetkező héten, ahol elmondják a feladatokat, majd munkába állunk” - kezdi beszámolóját.

„Eljött a nap, reggel bementem a kórházba, körülbelül húszan voltunk orvostan-, ápoló, gyógytornász és dietetikus hallgatók, illetve még népegészségügyi ellenőr és labordiagnosztikai analitikus hallgatókat is kirendeltek. Senki nem tudta, hogy pontosan mit fogunk csinálni, hány órában (mivel mindenkinek mást mondtak a telefonban).

Itt ért minket a hidegzuhany, amikor kiderült, hogy mindenki napi 12 órában fog a covid intenzíven segédápolói feladatokat ellátni. Aznap mindenkinek megmutatták az osztályt, ahol a héten dolgozni fog. Utólag kiderült, hogy 44 órában van limitálva a kirendelésünk egy héten, így az első nap 8 órát, majd további három, nem egymást követő nap 12 órás szolgálatot teljesítünk.

A kórházi osztályok nagyrészéből, pl. pulmonológia, neurológia, szeptikus osztály mind covid intenzív lett, még a sürgősségi műtőt is kórteremnek rendezték be.

Szerencsém volt, és egy nagyon jó ápolói csapatba kerültem az osztályon, ahova beosztottak. Az itt dolgozók közül mindenki más osztályokról került ide, vannak, akik a megye másik kórházából lettek ide áthelyezve, és más városból járnak be minden nap reggel 6-ra munkába. Szeretném leszögezni, hogy dietetikus hallgatóként nem végeztem még sosem a betegellátó osztályokon ilyesfajta munkát és nem is kompetenciám. Én a betegeknek csak a táplálkozási kérdéseivel foglalkozok és a diéták meghatározásával, illetve a közétkezetővel. Egy kanül beszúrását sem tanítják nekünk az egyetemen, hiszen ez az ápolók hatásköre.

Másnap reggel 6:30-kor kezdtem meg az első 12 órás munkanapom. Segédápolói feladatokat láttam és látok el, vérnyomást mérek, ágytálazok, beteget etetek, és ha szükséges, segítek az adminisztrációban illetve az ételosztásnál. A 30 ágyas osztályon, ami a szeptikus részlegből lett covid intenzívvé átalakítva, minden ágy foglalt volt és az összes beteg lélegeztetőgépen volt. Sokunk nem volt idősebb 50 évesnél, de volt 20 éves és kismama is. Aznap két beteg halt meg az osztályunkon.

Összetesszük a kezünket egy olyan napon, amikor nem hal meg senki a műszakunk alatt.

Mentálisan rettenetesen megterhelő a munka, azt látni, hogy pár hete még életerős, fizikai munkát végző emberek most olyan agyi oxigénhiánnyal fekszenek bent, hogy önkívületi állapotban vannak és rátámadnak az ápolókra. Felrúgják a lélegeztető gépeket vagy le kell kötni őket, hogy magukban ne tegyenek kárt. Volt, aki hallucinált az oxigénhiány következtében. Se beszélni, se mozogni nem tud nagyrészük.

Nincs olyan, aki sétálni tudna, mert ha valaki meg tud tenni egy oda-vissza sétát az osztály folyosóján lélegeztetés nélkül, azt hazaküldik, hogy új beteg jöhessen a helyére.

Van olyan végzett dietetikus ismerősöm, akit vidékről rendeltek fel Budapestre határozatlan időre, hogy váltott műszakban, 12 órában lásson el segédápolói feladatokat. A szeme láttára haltak meg emberek, akiket utána neki kellett fertőtlenítővel lemosnia.

Szeretném kiemelni az ápolók fáradhatatlan és önzetlen munkáját, hogy a legnagyobb zűrzavar közben is katonákra vágják az ételt a betegeknek, és türelmesen megetetik őket, mosdatják és pelenkázzák a rászorulókat. Rettenetesen hálásak a legkisebb segítségért is, és minden műszak végén megköszönik a munkám, habár ebédelni vagy leülni egy kicsit pihenni így sincs idejük a 12 órás munkaidő alatt.

Összességében lelkileg borzalmasan megterhelő a jelenlegi helyzetet átélni és részesének lenni.

Hazatérve a lélegeztetőgépek sípolását hallom a fejemben, és nem tudom elfelejteni az emberek arcát, akiket reggel még etettem, majd délután lepedővel leterítve tolnak a hullatároló fele. Minden tiszteletem az ápolóké, mentősöké, orvosoké, akik fáradhatatlanul dolgoznak váltott műszakban a bent fekvők életéért, de én nem véletlenül nem ezt a hivatást választottam. Csak négy napot töltöttem az osztályon, de azóta is el-elsírom magam napközben, ha meglátom a naptárban az egyik beteg keresztnevét, aki a műszakom alatt hunyt el. Mentálisan feldolgozni azt, ami nap mint nap történik a kórházakban országszerte, hatalmas kihívás, és nem tudom mikorra leszek képes túllépni ezen, és rendesen aludni éjjel”.

A címlapkép illusztráció.