Ilyen az, amikor a kutyád megiszik veled egy kutyucsínót

Én, a Szóviccblog alapítója, az ember, aki annak idején személyesen posztolta ki fabrik felhasználó képes szóviccét, ami így néz ki:

a megoldása pedig az, hogy

.

.

.

.

.

.

MENNY - TEA - HALÁFA - SZÁRA,

szóval még én sem hittem el, hogy a reklám, amit péntek reggel mutatott H. Bence kollégám, az valódi és nem paródia.

„Puppuccino, mi?! Jó hogy nem poopuccino!” – dohogtam magamban, de igazából már a kép megpillantásakor eldőlt, hogy hol fogom tölteni a délelőttömet. Nálunk otthon ugyanis olyan jó világ van, hogy még a kutyák is szivaroznak. De kávézni még én sem kávéztam velük.

Talán még sohasem indultam olyan tényfeltáró túrára, amihez ennyi bátorság kellett volna. Na nem a részemről, hanem a tacskókéról. Ahogy elővettem a pórázokat, mintha megérezték volna, hogy ez nem lesz könnyű menet: gyanakodva ráncolódtak a gumiorrok és komor előérzettől gyötörve dülledtek a gombszemek.

Txiki és Minó a világ legbátrabb tacskói, ha a kapun kilépve szembe vagy balra indulunk el. De jobbra, aztán lefelé, az egészen más tészta. Ott közlekednek ugyanis a Nagy Tacskódarálók és a többi, igen gyanús hangot kiadó Elképzelhetetlen Borzalom.

Most még ehhez képest is mintha direkt viccelt volna velünk a Fillér utca. Alig fordultunk ki a sarkon, elhúzott mellettünk egy 149-es Dakszliörlő. Ilyen helyzetben eleve nehéz nem azonnal menekülőre fogni, de mire felpörögtek volna az 5 centis lábak, egyből le is fagytak. A jobb fülünk felőli kerítésen ugyanis egy Közismerten Tacskózabáló Rongyot mozgatott a szél. Mi lehet ennél ijesztőbb a világon? Egy sarkon belül kiderült. A járdát szinte teljes szélességében egy Környezeténél Egy Árnyalattal Sötétebb Tacskóelnyelő Folt foglalta el. Volt már persze olyan a tacskótörténelemben, aki át mert kelni egy ilyenen, de az nem Txiki vagy Minóka volt.

Minden akadály elfogy egyszer, így minden reszketés, szemguvasztás és bőrfülcsattogtatás ellenére mi is leértünk a Széna téri Starbucksig. Kértem valami debil nevű jegeskávét, majd célzatosan hangos okoskutyázás közben mélyen a pultos lány szemébe néztem.

Semmi.

„Ül!” – mondtam, hátha kapcsol.

Még mindig semmi.

„Kaphatnak kutyakávét?” – adtam fel végül.

„Ja persze” – mondta a lány, és mire egészen kétségbeestem volna, hogy eszerint talán azt hitte, hogy neki mondom azt, hogy „Ül!”, már azt is közölte velem, hogy a puppuccino az igazából egy kis pohárka tejszínhabot jelent. Abból jöttem rá, hogy mennyire megtört a járvány, hogy erre nem azt vágtam rá, hogy akkor én is kérek, hanem azt, hogy annál jobb.

A teszt fényesen sikerült: leültünk az asztalhoz, letettem a két pupucsínós poharat, és mire annyit mondtam a velem szembe leülő S-nek, hogy “Hel-”, a két kutya már extázisban lefetyelt, a tacskókra és a könnyűdrogfogyasztókra egyaránt jellemző életembennemettemilyenelképesztőenfinomat-testtartásban.

A teszt további részében istenien elbeszélgettünk S.-sel, komoly szakmai elemzésnek vetve alá például azt a videóját, amin a szemérmetlenül drága fajmacskája lebirkózza a Vileda-szerű kutyáját.

Közben Txiki és Minó a puppucsínójukkal kéjelegtek, majd az elégedettségük jelenként akkurátusan apró darabokra rágták a papírpoharakat, aztán felfalták a foszlányok jó részét.

Kutyával kávézni tök jó dolog – állapítottam meg, miközben kupacba rendeztem a nyálas maradványokat, bár az is is igaz, hogy ennyi idő után akkor is élveztem volna a közösségi kávézást, ha személyesen a Baristák Öreganyja csesz le, amiért nem cibetmacska által kiszart, hozamkorlátozott szumátraiból kértem a kutyucsínót.