Hiába csitul a járvány, nem mindenkinek könnyű elengedni a maszkot

járvány
2021 május 27., 04:01

Az oltásoknak köszönhetően a fejlett országok sorra oldják fel a járványügyi korlátozásokat, de vannak, akik nehezebben engedik el az elmúlt évben felvett szokásaikat. Több mint egy év bezártság után van, akinek a nyitás, a maszkhasználat elengedése és az élő találkozások gondolata inkább rémisztő, mint felszabadító.

“A testem teljesen lefagyott, egyszerűen attól, hogy emberek közé kerültem” - mesélte a Vice-nak az első, covid utáni bevásárlóközpontos élményét Albanese, egy 27 éves amerikai lány.

“Még mindig úgy érzem, hogy nem tudom kontrollálni a testem reakcióit azok után, ami az elmúlt évben történt.”

Albanese nagymamája 2020 áprilisában halt meg a fertőzés miatt, pár nappal később pedig az ő tesztje is pozitív lett. A lány azóta is minden nap ennek az időszaknak a traumatikus emlékeivel él. A korlátozások miatt csak küzdelmesen szerezhették meg a nagymamája hamvait, és temetést sem szervezhettek neki. Albanese maga is a betegséggel küzdött, miközben a szerettét gyászolta.

Hiába egyre jobb a vírushelyzet az USA-ban, a lány úgy érzi, az elmúlt év olyan nyomot hagyott benne, amiből nem tud egyik pillanatról a másikra visszaállni “normálisra”.

“A koronavírus a történetem része lett. Meg kell küzdenünk annak a fizikai és pszichológiai hatásával, hogy ennyire tragikus módon veszítettük el a szeretteinket.”

De nem csak azoknak nehéz elengedni a járványügyi szabályokat, akik személyes tragédián mentek keresztül a vírus miatt. Dobossy Kató klinikai szakpszichológus szerint nagyon szubjektív az, hogy kinek mekkora veszélyérzete van a járvánnyal kapcsolatban. Személyiségtípusonként változik az is, hogy ki hogyan küzd meg a külső fenyegetésekkel. Van, aki hárítja azokat, a szorongóbb típusok viszont felnagyítják, és hiába csitul a járvány, nem lesz meg az a személyes biztonságérzetük, hogy le merjék venni a maszkot vagy közösségbe menjenek. Gyakori, hogy ezekkel a kérdésekkel dolgozni kell a terápiában.

Steven Taylor, a British Columbiai Egyetem pszichiátere szerint két nagy csoport van, akik a korlátozások enyhítése vagy feloldása után is ragaszkodnak a szigorúbb covid-szabályokhoz: azok, akik a járvány előtt is küzdöttek a szorongásukkal vagy más mentális betegséggel, és azok, akiknek komoly hatással volt az életükre a vírus, akár a saját megbetegedésük, akár egy hozzátartozó megbetegedése vagy elvesztése miatt.

Forgács Bálint kognitív pszichológus kutató szerint fontos szerepe van annak is, hogy valaki mennyire bízik a döntéshozókban és a járványügyi tájékoztatásban. Az, hogy a magyar kormány nem engedte be a sajtót a kórházakba, csak az általuk kontrollált számok, képek és videók kerülhettek ki a járványról, és a járványügyi korlátozások szigorítása vagy enyhítése nem konzisztens a járvány aktuális helyzetével és a szakértők véleményével, sok emberben bizonytalanságot keltett. Ha pedig nem lehet tudni, hogy pontosan mi a helyzet, és politikai döntés születik a nyitásról, akkor nem teljesen indokolatlan a szabályok további betartása, hiába nem kötelezőek.

Abban, hogy ki mikor engedi el a maszkhasználatot, Forgács szerint az is szerepet játszik, hogy a járvány alatt az adott egyén internalizálta, belsővé tette-e a hozott szabályokat.

Aki kívül tartja a szabályokat, az úgy gondolkozik, hogy azért kell a maszk, mert azt mondták, hogy kell. Ha pedig leveszi, akkor az ellen az autoritás ellen lázad, ami kötelezte a maszkhasználatra, és abba nem feltétlenül gondol bele, hogy nemcsak magát, de másokat is veszélyeztet ezzel. Aki internalizálta a szabályt, az elfogadta azt, hogy a saját és mások egészségét a maszkhordással védheti meg, és nem a szabály külső megalkotója, hanem a saját döntése miatt cselekszik így.

És bármennyire furcsán hangzik, Dobossy szerint lélektanilag a nyitás sem feltétlenül egy teljesen pozitív dolog. A szabadságunk visszaszerzésében is van egy veszteség, mert elveszítjük a lezárások pozitív velejáróit. Például azt, hogy kifogást adhatott olyan találkozók a kihagyására, amikhez egyébként sem volt kedvünk, vagy hogy lehetett otthonról dolgozni. A pszichológus tapasztalatai alapján pedig a depressziós emberek számára kifejezetten fenyegető érzés, hogy újra társadalmi elvárássá válnak azok a feladatok, amik nekik nehézséget jelentenek, és a lezárások miatt kibúvót találhattak alóluk.

“Érdekes, hogy a szabadságunk elvesztése volt az első megrázkódtatásunk, a visszakapása pedig a második.”

Közös trauma, egyéni megküzdések

Forgács szerint az egész társadalomban súlyos pszichés nyomást okozott a járványhelyzet, sokan viszont könnyebben meg tudtak ezzel küzdeni, és akár nem is tudatosították magukban azt, hogy a vírus és a szabályozások okozzák ezt a stresszt. A traumát elsősorban pedig nem is a lezárások okozzák, hanem az a sokszor láthatatlan, nem tudatosított gondolat, hogy a halál “ennyire közel jött”, és félünk tőle.

Ez az érzés pedig ugyanannyira válthat ki szorongásos reakciót, mint hárítást.

A szabályok szándékos megszegése, például a maszk levétele Forgács szerint ugyanúgy a kollektív traumára adott reakció, mint az, ha valaki a szabályok feloldása után is betartja azokat. Aki hárítással küzd meg a traumákkal, az el fogja hessegetni a félelemkeltő gondolatokat, és tagadással védi magát tőlük (“nem is olyan veszélyes ez a vírus”, “nekem erős az immunrendszerem”, stb.). Ennek egy erős formája az, ha valaki a közösségi szabályokat sem tartja be.

“Nem csak azt magyarázza meg magának, hogy ő miért halhatatlan, hanem azt is, hogy másokat miért veszélyeztet életveszélyesen a viselkedésével.”

Aki tagad, az sokszor ezeket az egzisztenciális szorongásokat másik előjel mögé rakja, és a vírus körüli összeesküvés-elméletektől fél: háttérhatalmi szálakat sejt a járvány terjedése mögött, és azt gondolja, hogy mikrocsip van a maszkban vagy az oltásban.

Gyorsan változó szabályok, lassan változó érzelmek

Azoknak, akik viszont internalizálták a szabályokat, és a lelkiismeretük alapján döntenek a maszkhordás mellett, nehéz lehet az is, hogy folyamatosan követni kell a változó szabályokat, és még ha bíznak is abban, hogy szakmai döntés alapján oldtak fel bizonyos korlátozásokat, idő kell, hogy érzelmileg is feldolgozzák a változást.

“Még mindig félek, hogy meghal a férjem, annak ellenére, hogy mind a ketten be vagyunk oltva” - mondta a Vice-nak Frani. “Csak azért, mert annyi cikket olvastam arról, hogy mások férjei hogyan haltak meg a vírusban. Attól is félek, hogy az én gyerekem lesz az az egy gyerek, aki ritka szövődményekkel küzd majd, és látom magunkat a kórházban. Túlságosan aktív a képzeletem, szorongó típus vagyok. De szerintem sokan vannak rajtam kívül, akik hasonló gondolatokkal küzdenek.”

Frani tudja és el is hiszi a CDC (az amerikai Betegségmegelőzési és Járványügyi Központ) friss járványügyi ajánlásait, melyek szerint nem kell már maszkot hordani nyitott térben és mindent lefertőtleníteni bevásárlás után, de úgy érzi, neki még szüksége van ezekre a szokásokra.

Katherine Wu, az Atlantic újságírója szerint ennek az az oka, hogy érzelmileg nehéz követni a folyamatosan változó járványügyi szabályokat. Az jó dolog, hogy a szakemberek aktuális legfrissebb tudása szerint módosulnak a szabályok, viszont minden szabályváltozás alkalmával meg kell változtatnunk a viselkedésünket, át kell gondolnunk a kockázatokat, ennek pedig időigényes lehet a feldolgozása.

“Ahogy megy az idő, és az emberek jobban hozzászoknak a járvány utáni világhoz, ezek az elővigyázatossági szokások egyre kevésbé lesznek gyakoriak” - mondta Steven Taylor. “A szorongóbb típusok is el fogják engedni a maszkhordást és a folyamatos fertőtlenítést.”

Taylor szerint a legjobb hozzáállás, ha türelmesek vagyunk ezekkel az emberekkel, és tiszteletben tartjuk a döntésüket.

“Ha valaki szorong a maszkhasználat elengedése miatt, azt javaslom, hogy fokozatosan szoktassa hozzá magát, nem kell egyik napról a másikra. Akinek pedig ilyen ember van a környezetében, azzal támogatja a legjobban, ha nem csinál ügyet belőle, hogy a másik még maszkot hord, fertőtlenít, nem akar kezet fogni vagy nem megy tömegbe.”