A legszebben mesélő magyar művész ment el

Szombaton elhunyt Jankovics Marcell, az egyik legkiválóbb magyar művész. Könyvillusztrátorként, tanárként, kultúrtörténészként és kultúrpolitikusként is jelentős volt, de a legtöbben rajzfilmesként ismerik.

Ő készítette a Magyar népmesék sorozat legtöbb epizódját, a Mondák a magyar történelemből sorozatot. Mozifilmen dolgozta fel a János vitézt, a Fehérlófiát, Az ember tragédiáját, és hamarosan bemutatják utolsó nagy művét, a Toldit is.

Meséin generációk nőttek fel, de művei felnőtteknek is szóltak. A közel három évtizedig készült rajzfilmje, Az ember tragédiája, Madáchoz méltó feldolgozása és értelmezése az emberiség kultúrtörténetének - minden szín más stílusban készült, rengeteg eredeti játékos utalással és drámaisággal, de mindvégig hűségesen az eredeti szöveg szándékaihoz és értelméhez.

Amikor kifejezetten gyerekeknek rajzolt, akkor is úgy tette, hogy a felnőttek is találjanak maguknak megfejthető titkokat. Azon mégis meglepődött, hogy az eredetileg óvodás korosztálynak készült Fehérlófia című filmjét a pszichedelikus animáció nagyszerű műveként kezdték ünnepelni világszerte a drogos szubkultúrában, évtizedekkel az elkészülte után.

Jankovics szinte mindig a magyar kultúrtörténetből indult ki hosszú munkássága alatt. Népmesékhez, mítoszokhoz, mondákhoz és a magyar irodalom klasszikusaihoz nyúlt általában, karakteresen magyar művész volt. A hagyományból autonóm, és aktuálisan érvényes mondanivalóval merített - sosem lett nemzetieskedő giccs, vagy hagyományőrző utánzás az, ami kezei közül kikerült.

A kortárs világhoz szólt, humorral, erotikával és ősi szimbólumokkal, műveiben a régi és a modern elemek egymást erősítették. Jankovics egyszerre hitt a folytonosságban és az autonóm alkotó szerepének fontosságában, és olyan elegánsan kötötte össze a régit a maival, a tiszteletre méltó ősit a formabontó újjal, ahogyan csak nagyon kevesen képesek rá.

Értette és ismerte a hagyományokat, és volt bátorsága és gondolata a saját mondanivalójához alakítani azokat. A múltba kapaszkodásról 2016-ban ezt mondta a Heti Válasznak (ahol egy időben szerkesztőbizottsági tag is volt): „A jelen kultúrája válságban van, ahogy a gazdaság, a migránskérdéssel terhelt politika és a felmelegedéssel küzdő természet is. Azért foglalkozom a könyveimben annyit a múlttal, olyan dolgokkal, amelyek nem részei a ma kultúrájának, mert kell a folytonosság. Keresem, hol lehet a jövőben értelmesen használni a múlt erényeit”.

Első nagyfilmje a János vitéz volt, aminek terveihez az inspirációt többek között a Sárga tengeralattjáró című filmből szerezte, de ez a film vezette figyelmét a népművészet felé is. Az 1973-ban bemutatott film elképesztő siker lett, 1,5 millióan látták moziban, bőven verte a korabeli élőszereplős nagyjátékfilmek nézettségét.

Jankovics történeti szintézisre való hajlamára kiváló példa, ahogy a Fehérlófia (1982) című filmjében megjelenő háromfejű sárkány a történelmi korszakokat is szimbolizálja: „A lávát okádó első az emberiség régmúltját, a kőkorszakot, a lövő és robbantó második a közelmúltját, a 18-20. századot, a sugárfegyveres harmadik a jelent és a jövőt képviseli” - mondta később a szörnyetegről.

A különböző kulturális hagyományok szintézise is megjelenik abban a filmben: „Az agyagszobrot egyrészt az olmék indián szobrok inspirálták, másrészt azok a közép-ázsiai óriások, amelyek a Fehérlófia ottani meseváltozataiban szerepelnek. Ebből is kitűnik, hogy a mesék és a mítoszok egyetemesek, a különbségek legfeljebb csak stilárisak. Amikor a film figuráit terveztem, rengeteg japán fametszetet is lerajzoltam, és használtam is japán színházi maszkokat a hőseim arckifejezéseihez” - mesélte később.

Osztályellenségből művész

Üknagyapja Kossuth Lajos sógora volt, nagyapját pedig 1904-ben parlamenti képviselővé választották, és a magyar hegymászósport egyik megteremtőjeként is emlékeznek rá.

Banktisztviselő apját 1950-ben koholt vádakkal, politikai alapon kényszermunkára ítélték, a családot kitelepítették. Az 1941-ben született Jankovics Marcell a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban tanult. 1959-től foglalkozott rajzfilmekkel, érettségi után fázisrajzoló lett a Pannónia Filmstúdiónál - „reakciós” származása miatt nem mehetett egyetemre, az építész karra is hiába felvételizett többször is.

1965-68 között Dargay Attilával és Nepp Józseffel együtt dolgozott a Gusztáv című sorozaton, majd saját rendezésű műveivel tűnt ki, külföldön is. 1977-ben Cannesban a Küzdők című rövidfilmje Aranypálmát nyert, Sisyphus című munkáját három évvel korábban Oscarra jelölték. Az utóbbi, mindössze két és fél perces filmjéről így nyilatkozott 35 évvel a bemutatója után: „A Sisyphus tényleg jó film. Anyám azt mondta: »Kisfiam, az életben nem fogsz ilyen jót csinálni.« Igaza volt”.

1987-ben Kossuth-, 2007-ben Prima Primissima díjat kapott. A Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke volt.

A polgári konzervatív oldal nyitott képviselője

Jankovics a politikai jobbközéphez tartozott, egy időben a Fidesz Kulturális Tagozatának elnökségének is tagja volt (a párt akkoriban ellenzékben volt), 1998-2002 között és 2010-11-ben kultúrpolitikai funkciókat is viselt, a Nemzeti Kulturális Alap elnökeként.

Feleségével, Rubovszky Éva finnugristával a hetvenes évek végétől rendszeres összejöveteleket, szalonokat tartottak az otthonukban. Mintegy nyolcvan neves értelmiségi tartozott a körhöz, ami a 90-es évek elején oszlott fel, miután az időközben MDF-es és SZDSZ-es szimpatizánsokká váló emberek nem akartak többé szóba állni egymással. A rendszerváltás után kibontakozó kultúrharcról ezt mondta: „A polgári konzervatív oldal nyitottabb képviselői közé sorolom magam, de lehet az ember akármilyen nyitott és barátságos, reménytelen a helyzet, ráadásul még a saját oldal is árulónak tekinthet.” A színvonaltalanságot a politikailag hozzá közelebb állóktól sem tűrte, élete egyik utolsó nagyobb interjújában a pozsonyi csatáról készült animációs kurzusfilmet például lehangolónak nevezte.

Éppen tíz évvel ezelőtt, közeledve a 70. születésnapjához, Az ember tragédiája bemutatójakor így tekintett vissza a pályájára: „A felszínen nagyon derűs életem van: szerencsés, viszonylag egészséges, korához képest fiatalnak tűnő, sikeres ember vagyok, majdnem boldognak is mondanám magam – de ezért nagyon meg kellett dolgoznom. És ez a nagy elégtételem is.”