Sose volt ilyen jó magyarnak lenni. Mármint magyar fociszurkolónak nagy torna előtt. Akkor sem, amikor éppen a miénk volt a világ aktuálisan legjobb csapata.

A focit szerető dédszüleink ilyenkor már rojtosra rágták a lornyonjuk szárát az idegességtől, hogy sikerül-e megnyernünk, vagy megint kitol velünk egy átkozott talján.

Szegény nagyszüleinknek és szüleinknek, ha lehetséges, még rosszabb volt, hiszen az ő idejükben végképp az volt a helyzet, hogy maximum magunkat verhettük meg, de hiába volt a miénk a világ legjobb csapata, mégsem nyertünk soha semmit.

Az ő szenvedéseik persze nem hasonlíthatók a mieinkhez. Egy idő múlva már el is felejtettük, hogy kiskorunkban még kijutottunk a nagy tornákra, hogy a csoportkörben aztán jól megalázzanak.

Nekünk az jutott, hogy a Népstadion porló betonkaréjában, 150 méteres távolságból hunyorogva figyeljük, ahogy a hangya méretű magyarokat megint szopatja Málta, alázza Izland és csicskáztatja Görögország. Több generációink nőtt fel úgy, hogy a vébéken és Eb-ken volt A, B és C csapatunk is de természetesen egyik sem Magyarország.

Ehhez képest most az a helyzet, hogy az Eb-n játszó 24 válogatott szurkolói közül messze nekünk a legjobb.

Még mindig egészen új és határozottan bizsergető élmény, hogy a magyar válogatott visszatérő Eb-résztvevő, de most még az a kis kellemetlen csikarás sem csavargatja az ember gyomrát, mint 2016-ban, hogy jó, jó, csodás élmény volt a kijutás, de nem fogunk-e nagyon kínosan lebőgni. Egy olyan csoportban ugyanis, ahol a regnáló világbajnokkal, az aktuális Európa-bajnokkal és a németekkel kerül össze az ember, egyszerűen nem lehet kínos helyzetbe kerülni. Az egész Eb-történet talán legsúlyosabb halálcsoportjában nekünk aztán tényleg nincs semmi izgulni valónk. Hiába lett a magyar válogatott mára - ezt még mindig fura érzés leírni - felismerhető alapjátékkal bíró tisztes európai középcsapat, ebben a csoportban bármelyik meccsen őszintén büszkék lehetünk, ha nullánál több gólt lövünk vagy ha háromnál kevesebbet kapunk. Ettől persze még ugyanolyan gyomorgörcsöm lesz, amikor kifutunk a pályára, de az egész torna alaphangulata magyar szempontból mégiscsak az, hogy itt mi maximum jól járhatunk.

Így viszont sokkal lazábban lehet figyelni a többieket és vidáman hátradőlve nézni, hogy végre villantanak-e az angolok, szépen búcsúzik-e Joachim Löw, sikeres lesz-e a spanyol újjáépítés, menő-e még a gegenpressing, vagy újabb hülye szót kell megtanulnunk, megismételhető-e a walesi csoda, tényleg olyan jók-e a három éve veretlen olaszok, okoz-e meglepetést a valamiért jó cseh csapat, vagy hogy képesek lesznek-e újra nagyot dobni a lelassult Ronaldóval felálló portugálok.

Szóval az összes néző közül most pont nekünk a legjobb, annak ellenére, hogy messze nem mi vagyunk a legjobbak. Ennek örömére be is fejezem, ha pedig mégis olyan kemények leszünk, mint Sallai Roland hajzseléje, és bravúrt bravúrra halmozunk, akkor ezért az írásért a tömeg által megállított hatos villamos vágányán állva fogok bocsánatot kérni a Nagykörút közepén.

Jó tipp az Eb-re: ha nézni fogod, és érdekelnek az Eb-hírek, -elemzések, -előzetesek, -közvetítések, -viccek és helyszíni beszámolók, de nincs kedved vagy időd egész nap ezek miatt kattogtatni, akkor ide kattintva iratkozz fel a 444 Európa-bajnoki szintű Eb-hírlevelére! Így reggel mindent megkapsz egyben az előző napról, plusz átfuthatod, mi várható aznap délután-este.