A legkülönlegesebb átlagos család történetére tíz éve várt a magyar mozi

„Hát te mégis csak lány lettél?” - hangzik el egy régi VHS-felvételen, amikor a szülőszobán a család legkisebb gyerekét édesanyja először karjában tartja. Ezzel a kézi kamerás családi archív videóval indul a Tobi színei című dokumentumfilm, majd azonnal a jelenbe ugrunk, a csecsemőből 17 éves fiatal lett, és épp szüleivel közösen töltik ki a nem- és névváltáshoz szükséges dokumentumokat. Tobi mindig is azt érezte, rossz testbe született, most hivatalosan is szeretne nőből férfivá válni.

Négy éve, mikor Bakony Alexa rendező elkezdte a forgatást, nem sejthette, hogy első egész estés dokumentumfilmjének premierje pont egybeesik majd a következő fideszes gyűlöletkampány startjával. Tobi története azonban akkor is fontos lenne, ha épp nem hergelne a kormány a melegek és transzok ellen. A film fontosságát ugyanis nem közéleti aktualitása adja, hanem egyszerűen az, hogy jó. De annyira jó, hogy erre a filmre várunk 10 éve.

Amikor az állami filmfinanszírozást 2011-ben teljesen átalakították, Andy Vajna víziója (részben) az volt, hogy újra közönségfilmek készüljenek, és magyarok tömegei nézzenek magyar filmeket moziban. Ennyi év után látszik, ez az álom nem valósult meg. Persze készültek remekművek Magyarországon az elmúlt évtizedben is, de ezek inkább a fesztiválokon értek el sikereket, a széles közönséget célzó alkotások kevésbé váltak emlékezetessé. Hiába gyártunk akár nagyköltségvetésű zsánerfilmeket, hiába jutnak néha még fiatal alkotók is pénzhez, egyelőre nem igazán érezhetjük át a reklámszlogent, hogy a magyar film „rólunk szól, nekünk szól”. De a steampunk kosztümös hősök, a belpesti hipszterek, és a sok retro nosztalgiázás után, végre készült egy igazán nagyszerű és szórakoztató kortárs magyar film. Bakony Alexa úgy készített tökéletesen pontos korlenyomatot, hogy közben felülemelkedett a napi közbeszéd mocskán, filmje érzékeny, de nem érzelgős, és hiába választott kemény témát, a Tobi színei tele van humorral.

Jobb kint, mint bent

A másfél órás dokumentumfilmben egyszerű hétköznapi jeleneteket látunk egy Szabolcs megyei család életéből. Átlagosak, alsó középosztálybeli, tisztességes kisemberek, ötvenes szülők, három gyerek, egy kádárkocka, semmi különös nincs bennük, csak egyetlen egy valami. A trailer alapján azt gondolhatjuk, ez az egy valami a transznemű tinédzser, de a film hamar megmutatja, nem Tobi miatt annyira más ez a család.

A szereplők között különlegesen szoros és őszinte a viszony. Minden érzésüket megpróbálják azonnal megosztani a másikkal, akkor is, ha tulajdonképpen még saját magukban sem sikerült pontosan megfogalmazni, mit is akarnak mondani. Minden pillanatban őszinték magukkal és családtagjaikkal, rengeteg energiát fordítanak arra, hogy megértsék, mi történik a másikban, és bármikor képesek kinevetni saját magukat. Bakony Alexa és stábja tökéletesen felismerte, hogy csak erre a ritka, irigylésre méltó családi kötelékre érdemes koncentrálni, a nemváltás témája tulajdonképpen másodlagossá válik. A film egy pillanatig sem próbál oktatóanyag lenni az LMBTQ-emberek elfogadásához, ezért még a legszilárdabban heteroszexuális néző is azonnal magára ismer. Melyik szülő ne készülne ki saját tinédzser gyereke baromságaitól, melyik fiatal ne akarná radikálisan megváltoztatni a külsejét, ki ne érezte volna magát még soha menthetetlenül magányosnak?

Az elején kellett volna két nagy pofon, aztán téma lezárva

A Tobiékról szóló filmet nézve lehetetlen nem arra gondolni, hogy ha ők képesek ilyen súlyos dolgokat megbeszélni, akkor mi, a saját családunkban, miért nem tudunk ennyire megnyílni egymásnak ennél sokkal könnyedebb élethelyzetekben. Minden rokonságban vannak nehéz témák, nem kell senkinek transzneműnek lennie, hogy a családtagok közé falat emeljenek az évtizedekig ki nem beszélt érzések. De bármennyire átélhetővé is teszi a film Tobi helyzetét, az alkotók mindvégig pontosan fogalmaznak, nem próbálják a nemi identitás körüli kérdéseket kamaszkori lázadásnak vagy divatbalesetnek beállítani. A nemváltás nem olyan, mint mikor valaki a legnagyobb hidegben sem gombolja össze a bőrkabátját, mert nem képes elengedni, hogy a nyitott bőrkabát sokkal jobban néz ki.

A Tobi színei részletesen bemutatja a címszereplő küzdelmeit, és azt is, ahogy az ő szenvedése végighullámzik az egész családon. Aki esetleg korábban még egyáltalán nem találkozott nem heteroszexuális emberrel, az ebből a filmből mindenképp értesülhet róla, hogy a melegek és transzneműek nem azért „csinálják ezt”, mert unatkoznak, feltűnősködni szeretnének, vagy mert így akarják provokálni a többségi társadalom tagjait. Amin Tobi és szerettei keresztülmennek a filmben, az borzasztó nehéz, fájdalmas és fárasztó, senki sem vállalná, ha lenne más választása.

Teljesen biztos, hogy kevesebb energia lett volna Tobi szüleinek is, ha lekevernek a gyereküknek két nagy pofont, mikor 4 évesen kibökte, hogy szeretne fiús hajat vágatni. A filmben néhány percre feltűnnek Tobi LMBTQ-barátai is, akik közül az érzi magát szerencsésebbnek, akit a szülei leszarnak, de a legtöbbjük borzasztóan szenved, amikor a rokonaival kell lennie. De nem csak az LMBTQ-gyerekek érezhetik magukat idegenként a saját otthonukban. A filmet nézve a hagyományos nemi szerepek szerint élő családok is tanulhatnak Tobiéktól: ha kommunikálunk egymással, bármin keresztülmegyünk, ha viszont nem teszünk erőfeszítést, nem beszélünk kellemetlen, kínos, vagy csak bonyolultabb dolgokról, végleg elsodródhatunk szeretteinktől.

Bakony Alexa és stábja a legegyszerűbb élethelyzetekből hibátlan jeleneteket szerkesztett, hogy bemutassanak egy fantasztikus családot. Érdemes a filmet moziban megnézni, mert végre nem azzal az érzéssel kell távoznunk, hogy „ahhoz képest, hogy magyar, nem volt rossz”.