Arany Pálma? Hajótörés? Enyedi Ildikó filmje óriási sikerrel kavarta fel a felkavarandókat Cannes-ban

2021 július 16., péntek 14:35

A film tényleg csodákra képes.

Nekem például testen és azon belül agyvelőn kívüli, szabályosan (és viccen kívül!) misztikus élményem volt a thai sztárrendező, az Arany Pálma 2010-es győztese, az úgynevezett slow cinema Lionel Messije, Apichatpong Weerasethakul versenyfilmjének megtekintése közben. Az történt ugyanis, hogy a végén, a stáblista közben irtóra elszégyelltem magam, amiért ilyen csúnyán átaludtam a köznapi értelemben totálisan érthetetlen és összefüggéstelen, 4-12 perces snittekből álló film legalább felét. Aztán, hogy megtudjam, miről maradtam le, még azon frissiben, a Fesztiválpalota előtt elolvastam a telefonon a Hollywood Reporter kritikáját. Ami azzal kezdődött, hogy a Mester meditatív filmjei esetében a világon semmi értelme a cselekménnyel foglalkozni, hogy a szerző ezután beállításról beállításra elmesélje azt. Így derült ki az a minden túlzás nélkül természetfelettinek minősíthető tény, hogy valójában egy pillanatig sem aludtam, hiszen pontról pontra mindenre emlékeztem belőle.

Tekintve, hogy a film az álom, az emlékek, az idő és a halál misztikus összefüggéseiről meditál, most már egy cseppet sem lennék meglepve azon, ha kiderülne, hogy az egyik főszereplőhöz hasonlóan közben pár percig halottan hevertem egy kolumbiai patakparton, hogy a tapsra már a francia Riviérán ébredjek, egy hűtőszekrény-hőmérsékletűre légkondicionált gigantikus előadóteremben.

A magyar versenyfilm, Enyedi Ildikó „A feleségem története” című Füst Milán-adaptációja szerencsére minden, csak nem halott. A szó legjobb értelmében nagyszabású, baromi bátor - hiszen a Legnagyobb Kérdéseket felvető -, őrülten jól kinéző, merészen hosszú, az embert a kamaszkorába visszaröpítő film premierjén a közönség a közel 3 órás játékidő ellenére dinamikus tombolással reagált.

Annak ellenére, hogy a film befogadása a lehengerlő látvány és a remek zene miatt a szemnek és fülnek könnyű, a testnek és a léleknek annál komolyabb feladat. Én le voltam nyűgözve és úgy éreztem magam, mint 17 évesen, amikor másra se tudtam gondolni, mint a nőkre meg a titokzatos és félelmetes életre, és amikor húzóra olvastam el a témába vágó regényeket, jellemzően addig, amíg fel nem kelt a nap. De most felnőtt fejjel mindezzel együtt azt képzeltem, hogy egy ilyen nagyszabású és komoly film baromira meg fogja osztani a nézőit. Főleg mert 3 óra, ráadásul 3, az embert ennyire intenzíven igénybe vevő, maratoni óra után nem nagyon lehet udvariaskodni. A nézők ehhez képest szabályos bulit csaptak, hosszú perceken át tapsolva, pedig mindenkinek totál elzsibbadt a feneke.

A buli csúcsán Enyedi Ildikó nemcsak rendezőként vívta ki az elismerésemet: amikor váratlanul a kezébe nyomtak egy mikrofont, és a legmegindultabb pillanatban kellett beszédet rögtönöznie, nemhogy képes volt lenyomni pár pöpec mondatot franciául, de közben helyesen alkalmazta minden franciául tanuló rémálmát, a subjonctifot, vagyis a gyilkos, undorító kötőmódot is.

A közönség lelkesedése annál is nagyobb szó, mert a film világsztárja és címszereplője, Léa Seydoux, aki önmagában biztosítani tudta volna a hisztériát és a felhajtást, pár nappal ezelőtt koronavírusos lett, így nem tudott jelen lenni a piros szőnyegen. Ez nyilván jó nagy pofon volt neki meg a film összes alkotójának is. De a vásznon szerencsére nagyon is ott volt, csakúgy mint a film legalább annyira fontos másik főszereplője, a Störr kapitány szerepében óriásit domborító Gijs Naber.

Mécs Mónika producer, Gijs Naber, Enyedi Ildikó és Luna Wedler Fotó: JOHN MACDOUGALL/AFP

Az azóta megjelent kritikák mutatják, hogy a Feleségem története a remek helyszíni fogadtatás ellenére mégiscsak baromira megosztja a befogadókat. Az egyébként egyáltalán nem könnyen lelkesedő francia kritika igen jól rezonált rá. A Le Figaro kritikusa mesterműnek és Arany Pálma-esélyesnek nevezte, a Le Monde, a L’Humanité és a Le Parisien is a legjobb, háromcsillagos értékelést adta rá, előbbi „egy házasság epikus, érzéki és szívettépő történetének és pompás korrajznak” nevezve.

A befolyásos amerikai filmes lapok, vagyis a Variety és a Hollywood Reporter kritikusai viszont sokkal kevésbé voltak oda érte. A Variety kritikájában irtó érdekes volt, hogy a filmet egy helyen - rosszallóan - olyan hajóhoz hasonlította, amibe a három óra előrehaladtával egyre több víz szivárog be. Vagyis fokozatosan elnehezül. Ami pontos és abszolúte találó észrevétel, csakhogy a dolog - szerintem legalábbis - abszolúte szándékos és fontos eleme mind a filmnek, mind az alapjául szolgáló Füst-regénynek.

De ettől csak izgalmasabb a fesztivál, hiszen tényleg senki sem tudja elképzelni, hogy szombat este mit mond majd az a zsűri, amiben négy francia mellett két amerikai tag ül, köztük a zsűrielnök Spike Lee. Na nem mintha úgy kéne szavazniuk, ahogy a kritikusaik vélekednek.

Mezei mozinézőként és focistafeleségként is - a fesztiválra ugyanis alapvetően azért jöttem ki, mert a csajom, Láng Imola, a Feleségem története díszlettervezője/production designere - baromi kíváncsi voltam, milyen mezőnnyel versenyez a film. Ezt hozzávetőleg sem sikerült felmérni, de 3 további versenyfilmet azért meg tudtam nézni.

A Memóriáról már meséltem. Ez okozta életem első, objektíve misztikus élményét, így akkor is nagy becsben fogom tartani, ha közben annyira szenvedtem, mint a zen buddhista, aki hetet kölykedzett.

Előzetesen, ha lehet, ennél is kíváncsibb voltam az iráni Asghar Farhadi “Egy hős”-ére. (Az eredeti címe “Ghahreman”.) Már csak azért is, mert a korábbi iránifilm-élményeim gyilkosabbak voltak annál is, mintha minden alkalommal absztrakt mozgásszínházat kellett volna néznem órákon át, szitárkísérettel. Az évek során az a kép alakult ki bennem, hogy az iráni művészfilmeknek azért van ekkora kultuszuk, mert minden érdekes, ami egy szakállas vallási őrültek vezette teokratikus diktatúrából érkezik, ahol ha mondjuk meleg vagy, nem primitív-suttyó törvényekkel próbál szemétkedni veled az istenről papoló kormány, hanem felkötnek egy darura a főtéren. Csakhogy a kőkemény diktatúrákból érkező filmeknek megvan az a hátrányuk, hogy brutálisan cenzúrázzák őket, így az alkotóknak általában nem marad más hátra, mint az igazán forró témákat kerülő (=általában kisemberek belső vívódásait bemutató), rejtett szimbólumokkal operáló, minimalista filmeket csinálni. Soha, de tényleg soha nem fogom elfelejteni az egyik első iráni filmemet, amiben a főhős 23-szor játssza el, hogy csörög a telefonja, de az isten háta mögötti kis faluban nincs térerő, csak a dombtetőn, ezért minden alkalommal fogja magát és irtó hosszan felmászik ugyanoda, hogy ott vegye fel. A szenvedéseim közben a lelkem kiszállt a testemből, elrepült Teheránba, ott megragadta a rendező mellén az inget és úgy ordította az arcába, hogy:

“Kegyelem! MIÉRT??? Már másodjára megértettem, de ha debil lennék, akkor is leesett volna legkésőbb a harmadik ismétlésre.”

Farhadi új filmje a korábbi élményeimhez képest valóságos akciófilm egy adósok börtönében tengődő jámbort tökfilkóról, akinek a nője talál egy táskát, benne 17 aranypénzzel, amit a két nap kimenő erejéig kiszabaduló tökfilkó becsületességi rohamában visszaad, rettenetes dolgokat szabadítva ezzel magára. De azért ebben is van egy jelenet, amikor a főhős felmászik egy kábé 217 létrából összeálló állványzatra, amiből minden egyes lépést láthatunk. Az “Egy hős” végül is nézhető film, de ami érdekes benne, az inkább annyi, hogy bepillantást nyújt Iránba. Már ha ilyen szempontból releváns forrás egy ajatollahok által cenzúrázott film. De az biztos, hogy ha a Forradalmi Gárda nem is, a Facebook és közösségimédiás társai jól megkapják benne a magukét, így egy pofon sem ment rossz helyre.

Egészen más típusú munka a marokkói Nabil Ayouch “Casablanca Beats”-e. Ez egy ifjúsági művelődési házban kamaszoknak - nemcsak fiúknak, hanem kendős vagy kendőt nem viselő lányoknak is - indított raptanfolyamról szóló, néha egészen hip-hop-musicalre hajazó zenés mozi. Kicsit didaktikus, néhol szájbarágós - az Üzenetet jellemzően a kurzust tartó rapper-tanár szájából halljuk -, de végig érdekes, főleg azok a részei, amikor a gyerekek hazamennek konfrontálódni a családjukkal. Mit lépjen az a fiatal, aki autokrata politikusok és vallási szélsőségesek által szorongatott országban él, de nem akar Nyugatra menekülni? - teszi fel a kérdést Ayouch, a válasza pedig az, hogy - ha nem is szó szerinti értelemben, de - kezdjen rappelni. Mivel ezek egy 17,5 és egy 19 éves magyar gyerek apjaként sajnos valamennyire nekem is releváns témák, a Casablanca Beats szereplői ráadásul kifejezetten jók, és klasszul rappelnek, a film engem egészen meg tudott venni.

A 24 versenyfilmből így 4-et láttam, vagyis pont annyira nem tudom elképzelni, hogy kik kapják a díjakat, mint aki otthonról követi az eseményeket. De ez az alkotókat kivéve majdnem mindenkinek mindegy is. A lényeg az, hogy szeptemberben egy elképesztően ambiciózus, minden értelemben nagy, nemzetközi-magyar Enyedi-filmet fognak bemutatni a hazai mozikban (itt az előzetese), ami esztétikailag lehengerlő időgépbe fogja ültetni az összes olyan nézőt, akinek fontos kérdés az, hogy minek is él az ember, és mi is az a szerelem.