„A könyvünk arról szól, hogy lebontsuk a szexualitás körüli tabukat”

szeptember 18., szombat 17:55

A kék melleken túl egy zavarbaejtő magyar fotókönyv szexről és szexualitásról, de nem a téma miatt, hanem mert lehetetlen meghatározni a műfaját, annyi minden egyszerre. A szerzők, Standovár Júlia fotóművész és Bede Zsuzsanna szexuálpszichológus - nem mellesleg anya és lánya -, közel négy évig dolgoztak a köteten, ami 2020 végén jelent meg.

A borítón is ők láthatók, egy-egy büszkén kificcenő mellel.Az alcím szerint ez egy „könyv projekt anyuval szexről és más dolgokról”, de annyi rétege van, hogy képtelenség felsorolni: felvilágosító irodalom, szubjektív reflexiók, napló, gyerekszáj, kérdőív, interjúk, és így tovább. Egyszerűen nem jut eszembe ehhez hasonló mű még más témában sem.

A tizenhat fejezetben a csókolózástól kezdve az online ismerkedésen és az orgazmuson át odáig, hogy ki vegye az óvszert, sok mindent kitárgyalnak. Mivel Standovár évek óta New Yorkban él, a szövegek a Skype-beszélgetéseik alapján születettek. Egy-egy témáról mindketten megosztják a gondolataikat és/vagy tapasztalataikat, mindig reagálnak egymásra, még ha nem is feltétlenül konkrét párbeszéd formájában.

Bede Zsuzsanna általában a szakmai oldal felől közelít, és a praxisából számos esetet fűz a szövegbe példaként (az elmosódott pszichológusi jegyzetei egyébként fotón is megjelennek). Ugyanakkor ez nem szakszöveg, végképp nem tanulmány: teljesen közérthető módon fogalmaz, és a személyesség nála sem marad el. Ő például annak a nehézségéhez tér vissza többször, hogy az anya- és feleségszerep hogyan egyeztethető össze a munkájával.

Standovár Júlia szövegei gyakran foglalkoznak a párkapcsolatok és a szex társadalmi vetületével, azok feminista kritikájával. Az amerikai és a magyar megközelítés különbözőségeiről is sokszor beszél, és ezen belül a saját szexuális fejlődésére is reflektál, melyre így vagy úgy, de a kultúrsokk is hatással volt. A fotók a szöveghez hasonlóan szintén nagyon sokfélék, a dokumentaristától kezdve az összefirkált képeken át a konceptuális csendéletekig.

A kék melleken túl címlapja. Fotó: Halász Júlia

Emellett A kék melleken túl tele van apró, játékos, pimasz elemekkel, mint például egy könyvjelző kétértelmű kérdéssel, az ironikus képcímek, az olykor pikírt lábjegyzetek. Ezek viszont sosem tűnnek öncélúnak, inkább lazítanak a témán, melyekről kinek-kinek a saját neurózisai, problémái vagy rossz tapasztalatai függvényében esetleg nehéz olvasni. És ha mindez nem lenne elég, az olvasót is bujtogatják arra, hogy legyen sokkal aktívabb, vegyen részt rendesen a könyvben, ugyanis szinte minden oldal alján feltesznek egy vagy több konkrét kérdést, amin gondolkodni lehet. Sőt, tovább vinni a témát, másokkal kibeszélni, vitatkozni róla, akár egy házibulin is.

A fotókból szeptember 1-jén nyílt kiállítás Budapesten, ennek apropóján beszélgettem a szerzőkkel.

A könyvben többször elég erős kritikát fogalmaztok meg a Fidesz-kormánnyal szemben, például arról, hogy az ország vezetése hogyan közelít a szexuális neveléshez, a nők szerepéhez, magához a szexualitáshoz, vagy épp az LMBTQ közösséghez. Zsuzsa, szerinted ideális esetben hogy nézne ki a szexuális felvilágosítás?

Bede Zsuzsanna: Úgy, hogy egyáltalán foglalkoznának vele, de nem a vallás oldaláról. Ez a könyv jó pár évig készült, és azt gondoltam, talán naivan, hogy ezek a kritikák nem biztos, hogy aktuálisak lesznek, mire megjelenik.

Standovár Júlia: Sajnos aktuálisabbak, mint valaha.

BZs: Azóta elfogadtak még olyan törvényeket, amikről mi írás közben nem is álmodtunk. Nálunk most elővették a szexuális nevelést, de nem a jó értelemben, mert visszafelé haladunk a 18-19. század felé. Ugye azt hangoztatják, hogy a gyerek szexuális felvilágosítása a szülő dolga.

A közel 40 éves pályafutásom során én minden páciensemtől megkérdeztem, hogy ki hogyan világosult fel, és majdnem a legutolsó helyen vannak a szülők, szóval csak a szülőkre bízni naivitás.

Persze vannak már jó könyvek, de valamilyen iskolai programot mindenképpen ki kellene dolgozni. És nem olyat, ami riogat. Régen létezett a DADA (Dohányzás Alkohol Drog AIDS) nevű program, de ott is csak azt hangsúlyozták, hogy a szextől betegségeket lehet elkapni meg teherbe lehet esni. Az a része, hogy mit jelent a szex egy kapcsolatban, hogy ez miért jó és szép, hogyan lehet elrontani, vagy hogy épp nem kell megijedni, ha valami nem sikerül, az mindig kimarad. Ráadásul több értelme lenne ezekről kis csoportokban beszélgetni, mint egy osztályfőnöki órán 30 gyerek előtt.

Bede Zsuzsanna szexuálpszichológus Fotó: Halász Júlia

Sokszor összehasonlítjuk a magyar és az amerikai helyzetet különböző témák kapcsán a könyvben, és azért a szexuális nevelés az Egyesült Államokban sincs igazán megoldva. Van, ahol nem is foglalkoznak vele, és van, ahol még azt is elmagyarázzák a gyerekeknek, hogy milyen érintés nem természetes egy felnőtt-gyerek kapcsolatban, például a tanár vagy az edző részéről, és hogy mi az, amiről szólni kell valakinek.

SJ: Ott ez jóval másabb, mert ha kipattan egy botrány, annak általában van következménye, míg itthon nem igazán. Az egyes államok között is hatalmas különbségek vannak, ugyanakkor sokkal erősebben működik a civil társadalom, sokkal inkább önszerveződő. Én csak New Yorkról tudok nyilatkozni, ott azért már kisiskolásként találkozhatnak olyannal, hogy az egyik osztálytársuk transzgender, a másik meleg, szóval ezek a témák sokkal jobban kijönnek és beszélnek róla. Sok a civil aktivista, szinte mindenre van egy csoport az iskolákban.

Amerikát sem úgy kell elképzelni, mint egy tökéletes unikornis-ország, de legalább előre haladnak a dolgok, van párbeszéd és a média sincs elnyomva.

Nem az történik, hogy minden üzenetet a kormány kézivezérel, van lehetőség több irányból megvizsgálni a dolgokat.

Azért valamilyen önszerveződés nálunk is elindult, például egyre több magyar, a női testtel és szexedukációval foglalkozó Instagram-oldal tűnik fel.

SJ: Igen, a fiatalabb generációk sokkal jobban használják erre az Instagramot és a Tiktokot is. És talán ők ezért többet is fognak tudni ezekről a témákról, mint a náluk idősebbek, amikor hasonló életkorban voltak.

Részben olyan ez a könyv, mint egy szexuális felvilágosító vagy legalább is ismétlő kurzus felnőtteknek. Mennyire vannak tisztában a magyarok a szexualitás alapkérdéseivel?

BZs: Nem vagyok szociológus, erre nem tudok válaszolni. De annak örültem, hogy az olvasók, az érdeklődők legtöbbje harmincas korú, és az jött vissza tőlük, hogy tudtam nekik újat mondani. Régóta praktizálok, nem mindig tudom eldönteni, hogy amit mondok, az triviális-e, amit már mindenki tud. Nekem azt eldönteni volt nehéz, hogy ez milyen mélységben érdekel mást, pláne könyvben leírva.

Azt mondják, a könyv írása alatt sok újat megtudtak egymásról is. Fotó: Halász Júlia

SJ: Még ha nem is mondtunk feltétlenül újat, sok olvasónak a könyv által derült ki, hogy nincs egyedül valamilyen problémájával, és idáig fel sem merült benne, hogy ilyen kérdésekről lehetne beszélgetni másokkal. Szóval magára talált a könyv sorai között. Ez egy nagyon szép dolog, hogy tudjuk boncolgatni a tabutémákat és nyitottságra ösztökélni az embereket.

BZs: Volt olyan recenzió, ami azt írta, hogy természetes módon beszélgetünk erről a nagyon nehéz témáról. Mégha nem is párbeszéd a könyv, mégis olyan jellegű - és jó, hogy érthető.

A szex, a szexualitás sokszor olyan téma, amin lehet csámcsogni, és ezzel is adják el. De ez nem egy csámcsogós könyv, azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy a szex az élet természetes része, még ha én főleg a gondokkal foglalkozom is.

Milyen volt a könyv fogadtatása, milyen reakciókat kaptatok?

BZs: Többször előfordult, hogy a lány vette az anyukájának ajándékba, és fordítva. Akár azért, hogy elindítsák egymást közt a beszélgetést. Szerintem jó, hogy nemcsak barátnő adja át barátnőnek az infót. De volt olyan anyuka is, aki megírta, hogy nagyon tetszett neki a könyv, ezért odaadta a 17 éves fiának, aki pedig azt mondta, hogy vegyék meg az osztályfőnöknek is.

SJ: Általában pozitív volt a fogadtatása. Hozzám leginkább az jutott vissza, hogy mennyire hiánypótló ez a könyv, és hogy különleges a maga műfajában, bár az nem is igazán van neki, mert mindenhonnan kilóg. Többen mondták, hogy sírtak is, mert meghatódtak valamelyik párbeszédünkön. Egy építő kritikát kaptunk egy pszichológustól, ami teljesen érthető és jogos volt. Azt mondta, hogy a BDSM-ről csak egy transznemű lány beszél, és ezt a kettőt nem kellene feltétlenül összemosni, mert nem mindenki queer vagy transz, aki a BDSM szubkultúrában mozog.

BZs: Volt, aki kevesellte, hogy a nyitott házasságról és a poliamóriáról mennyi szó volt. De ahhoz én a pácienseim történetein keresztül sem tudtam volna ennél többet hozzátenni, nem passzolt hozzám a téma.

SJ: Valójában kiadót találni volt nehézkes, és elindítani a könyvet.

BZs: Akkor jöttek olyan visszajelzések, hogy én túl konzervatív vagyok, másnak a Julcsi volt túl extrém. Ez a generációs különbség abszolút benne van, habár én a szakmai részében nem hozok értékítéletet. Volt olyan kiadó, ami azt mondta, hogy ez nem az ő közönségüknek való. De szerintem többen nem is olvasták el, csak látták a fedelét, maximum belelapoztak.

A prüdéria nagyon előjött. Rádióriportnál, újságban is volt, hogy lemondták az interjút, arra hivatkozva, hogy ez a téma „ciki”.

Ez kicsit csalódás volt, de nem véletlen, hogy itt tartunk.

Amint átlapozza az ember a könyvet, egyből nyilvánvaló, hogy nem lehet beskatulyázni. Szándékosan ennyire sokrétű?

SJ: Ez eléggé jellemző az én művészeti projektjeimre. Nagyon szeretek olyan munkákat készíteni, amik egyrészt érthetők a nagyközönség számára, nem kódnyelven alkotnak művészek művészeknek. Másrészt fontos, hogy legyen olyan gesztusa, ami ad a nézőnek.

Valóban nehéz behatárolni, hogy mi is ez a könyv. Visszatérve a kiadókra, mindig az volt az első kérdésük, hogy „Ezt melyik polcra rakjuk?”. Fotókönyv, de nem fotóalbum. Nem pszichológiai szakkönyv, mert egyrészt tele van művészeti elemekkel, másrészt szubjektív, személyes reflexiók is vannak benne. Én nagyon szeretem, hogy ennyire sokrétű, hogy több funkciója van. Nemcsak elolvasod egyszer, hanem vissza lehet térni hozzá. Lehet egy játék, amit előveszel egy estén és kérdezgeted a barátaidat vagy a párodat.

Standovár Júlia fotóművész Fotó: Halász Júlia

Az is fontos volt nekem, hogy elérhető árú legyen, ne számozott, műtárgyszerű könyv, amit nagyon kevesen tudnak megengedni maguknak, hanem 5000 forint, ami azért hozzáférhető. Illetve ha valakinek még ez is sok, akkor PDF formátumban becsületkassza alapon digitális formátumban elküldjük a könyvet annak, aki kéri.

Az, hogy ti magatok nemcsak alkotói, de alanyai is vagytok ennek a könyvnek - megjelentek nagyon intim fotókon, történetekben - nem volt félelmetes?

Mindketten (egyszerre): De, nagyon!

SJ: Ez volt a legnehezebb az egész könyvben, hogy ennyire ki kellett tárulkoznunk. Főleg én.

BZs: Én legalább kicsit a szakma mögé tudtam bújni.

SJ: Eleinte meztelennek éreztem magam, viszont pont amiatt, mert az egész projekt arról szól, hogy levetkőzzük ezeket a tabukat, és hogy őszintén beszélgessünk ilyen témákról, úgy éreztem, hogy nekem kell irányt mutatnom.

Nem lehetek képmutató és nem tehetem meg, hogy nem beszélek a saját tapasztalataimról. Inkább úgy fogtam fel, hogy ezzel tudunk mintát adni. Ha már csináljuk, akkor csináljuk rendesen és vállaljuk föl.

Vannak olyan dolgok, amiket végül kivettünk a könyvből, mert azt megjelentetni már tényleg nagyon félelmetes lett volna. Viszont mi legalább sok mindent megtudtunk egymásról a folyamat alatt, ez is egy pozitívuma volt.

Zsuzsa, neked milyen volt? Egy fotóstól nem annyira szokatlan, hogy a képei szereplőjévé válik, de az ritkább, hogy egy szexuálpszichológus fedetlen mellel jelenik meg.

BZs: Azért, mielőtt rábólintottam, hogy ez a fotó legyen a borító, gondolkoztam rajta egy ideig. Az idegenek nem érdekelnek, de a pácienseim igen. Aztán arra gondoltam, és akkor mi van? Végül a pácienseim közül is volt, aki megvette a könyvet. Ezen a szemérmen túl vagyok, de nem volt könnyű.

SJ: Kellett egy kis rábeszélés. Eleve sokára dőlt el, hogy mi legyen a címlapon.

BZs: Ez a része nyilván nem volt könnyű. Arról írok is, hogy ha terapeutaként ülök egy székben, akkor máshogy kérdezek, mint anyaként.

Sokkal könnyebb, amikor fel vagyok jogosítva arra, hogy kérdezzek, hiszen azért jönnek hozzám, hogy valamit oldjunk meg közösen. A gyerekeimnél ilyen nincs és nem is volt.

Ha nem kérnek meg valamire, vagy nem mesélik maguktól, akkor én nem faggatózhatok, hogy mi volt a randin, hogy sikerült az első szex. Páciensektől meg lazán.

Ilyen értelemben új szintjei nyíltak az intimitásnak köztünk, de csak abban, amivel Julcsi előjött. És persze minden ilyen könyvben, amiben személyes elemek vannak - annyira azért nem személyes, nem egy önéletrajz -, felmerül, hogy akikről beszélünk, a családtagok, mit fognak szólni hozzá. Vannak például rövid beszélgetések az oldalak sarkában, azokat én gyűjtöttem a gyerekeimtől - hiszen ez az érdeklődés már kiskorban elkezdődik. Úgyhogy mondtuk a családnak, hogy a kéziratot olvassák el, mert ha ki lesz nyomtatva, akkor úgy marad.

Hogyan alakult ki a könyv szerkezete?

SJ: Úgy kezdődött, hogy házi feladatokat adtunk magunknak. Legelőször mindketten kiválasztottunk 15-20 olyan témakört a szexualitással kapcsolatban, amiről szívesen beszélgettünk volna. Ezeket összefésültük, így alakult ki a 16 fejezet. Ezután minden kedden Skype-on egy órát arra szántunk, hogy egy-egy témát végigbeszéltünk. Ennek a jegyzeteiből mindketten írtunk egy-egy kis szöveget, aztán a következő alkalommal reagáltunk egymás szövegeire, azokat is megbeszéltük. A témák sorrendje ezután alakult ki.

Ami a fotókat illeti, van olyan, ami már azelőtt megvolt, hogy megírtuk volna az adott témát, sőt a csókos sorozatot még a könyv előtt kezdtem. De volt olyan kép is, amihez a szöveg adott inspirációt, teljesen organikusan hatott egyik a másikra.

Az olvasót is direkt módon bevonjátok azzal, hogy kérdések vannak a lap alján, amiken gondolkodhat, sőt jegyzeteknek is hagytatok helyet.

SJ: A kérdések szinte a legvégén kerültek bele, ez is arra szolgál, hogy az olvasó ki tudjon venni a könyvből valamit magának. Egyébként teszteltük a kérdéseket 8-10 barátomon, hogy kiderüljön, melyiknek van értelme. Nem sokáig jutottunk el, mert mindenkinek volt véleménye, beszélgetni akartak, új kérdéseik voltak. Nagyon élvezték az emberek, úgyhogy éreztük, hogy ezt muszáj beletenni.

Részlet a könyvből. Fotó: Halász Júlia

A leghangsúlyosabban az apa/férj jelenik meg a családotokból: az ő egész oldalas fotójával kezdődik a könyv, és az ő története van az utolsó lapon. Miért?

SJ: Ez is egy olyan részlete a könyvnek, ami átalakult. Egy korábbi verzióban az első és hátsó belső borítón is volt négy-négy fotó apáról, ahogy tart egy halat - mert az online randizásról szóló résznél beszélünk a halas profilfotókról és ott látható ilyenekből egy gyűjtés. Adott egy önironikus keretet, hogy apunak is vannak ilyen képei.

Eszem ágában sincs kritizálni a férfiakat azért, mert szeretnek horgászni, csak viccesnek találom ezeket a fotókat.

Aztán egyszer, amikor apuval Skype-on beszéltünk a könyvről, elmesélte, hogy az anyuval való első randi előtt elment horgászni a Dunára, és azt a halat sütötte meg neki, amit kifogott. Úgy éreztem, hogy ezt a sztorit nem lehet kihagyni, emiatt lett végül apuról fotó és szöveg is.

A legtöbb tárgy, amiket készítettél és bekerült a fotója a könyvbe, illetve a kiállításon is látható, betonból van. Mit fejez ki számodra ez az anyag a szexualitással kapcsolatban?

SJ: Mindig is vonzódtam a betonhoz, posztkommunista országban felnőve a betonépületek hozzátartoznak a gyerekkorunkhoz meg a kultúránkhoz. 2016-17 körül kezdtem el vele dolgozni, mert hiányzott, hogy ne csak két dimenzióban alkossak. Eredetileg kis posztamenseket akartam csinálni, amibe bele lehet tenni képkeretet, hogy elemeljem a fotókat a faltól. Teljesen beleszerettem az anyagba, és elkezdtem kifejezetten azért tárgyakat készíteni, hogy csendéleteket fotózzak róluk. Azokat nem is állítom ki, mert azok fotóként élnek. A funkcionalitással is játszottam, hiszen voltak olyan használati tárgyak, amelyek a beton által elvesztették a rendeltetésüket.

Tetszik benne, hogy mennyire durva, közben viszont annyira finom, annyira gyönyörű és lágy dolgokat lehet belőle megcsinálni. Pont amennyire maszkulin, annyira nőies is tud lenni maga az anyag.

A könyvet eleve kiállítással együtt képzeltétek el?

SJ: Igen, nekem ez a legelejétől teljesen egyértelmű volt. Az volt a tervünk, hogy a kiállításmegnyitó lesz egyben a könyvbemutató, ez tavaly májusban lett volna, de a covid miatt nem lehetett megtartani. Aztán úgy döntöttünk, hogy a könyv kiadásával nem várunk, azt online is el lehet indítani. A lezárások alatt egyébként is mindenki olvasott, volt helye a dolognak. A kiállítást most tudjuk bepótolni, de a késés nem is baj, mert legalább van egy második felfutása ennek a projektnek.

Aztán mindenképp szeretném New Yorkban is kiállítani az anyagot.

A könyvből pedig már elkészült egy nyersfordítás, de egyelőre kérdéses, mi lesz, mert nagyon sok munka, energia és pénz kiadni is, terjeszteni is külföldön. És Amerikában ez a könyv kevésbé progresszív, mint magyarul. Ugyanakkor úgy lehetne világszerte turnézni vele.

Gondolkodtok bármilyen folytatáson?

SJ: Egy könyvklubot kezdtünk el Zoomon, egy hónapban egy fejezetet tárgyalunk meg. Instagramon hirdetjük meg, bárki becsatlakozhat, lehet beszélgetni, kérdezni, vitatkozni. Eddig az első három fejezet került sorra, októberben folytatjuk. És külön érdekes, hogy mindig felmerül valamilyen új nézőpont, ami nekünk eszünkbe sem jutott addig.

A kiállítás 2021. október 1-ig látható a TOBE Galleryben. A könyv megvásárolható a helyszínen, a könyv honlapján, és Bookline-on is.

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt