Az év legnyomasztóbb dokumentumfilmje nem a fákról szól, hanem a pénzről, és hogy mire érezzük magunkat feljogosítva általa

2021 október 24., vasárnap 17:38
14

Bidzina Ivanisvili nem akármilyen ember. Egzotikus állatokat és több száz éves fákat gyűjt, hogy velük népesítse be privát vadaskertjét. És hogy mi jogosítja fel arra, hogy 15 emelet magas fákat tépjen ki a földből és utaztassa őket földön és tengeren? Mindössze annyi, hogy elképesztően gazdag.

Sőt, ő Georgia (Grúzia) leggazdagabb és legbefolyásosabb embere. 2012 októbere és 2013 novembere között az ország miniszterelnöke is volt, aztán lemondott, de továbbra is az általa alapított és kormányra juttatott párt meghatározó figurája maradt. 2018-ban visszatért a politikába, és azonnal újra is választották a párt elnökévé, majd idén megint lemondott, miután kijelentette, hogy „elérte politikai céljait”.

De Bidzina Ivanisvili nem volt mindig ilyen ember. Szegény család ötödik gyerekeként született a Georgia középső részén lévő Csorvila faluban, de jól tanult, és a rendszer felemelte: Tbilisziben járt egyetemre, aztán Moszkvában doktorált közgazdaság-tudományból. A '80-as évek végén társult Vitalij Malkinnal, és elkezdtek számítógépeket, valamint a keleti blokkban akkoriban még kuriózumnak számító nyomógombos vezetékes telefonokat importálni a Szovjetunióba.

Ezzel összeszedtek egy kis pénzt, aztán kapcsolataikat felhasználva a '90-es évek privatizációi idején fillérekért vásároltak fel senkinek sem kellő korábbi állami cégeket, hogy nagy haszonnal továbbadják őket. Ivanisvili és Malkin ezután bankot alapítottak: a Rosszijszkij Kregyit a '98-as gazdasági válság idején már a harmadik legnagyobb pénzintézet volt egész Oroszországban.

Wikipedia-szócikke alapján Ivanisvili áldás Georgiának, miniszterelnökként és adományozó szervezetein keresztül utakat épített, egészségügyi kezeléseket tett ingyenessé, színházakat, koncerttermeket, egyetemeket, laboratóriumokat, stadionokat építtetett, zenészeket, festőket, sportolókat támogatott. De látszik a gyűjtőszenvedélye is: rengeteg műkincset vásárolt, ezek között vannak olyanok, amiket a Georgiai Nemzeti Múzeumnak adományozott, mint például a híres georgiai festő, Niko Pirosmani képei, de még több olyan, amit a saját gyűjteményében tart. De ezzel még nem is lenne gond. Azzal viszont, hogy állatokat és növényeket is gyűjt, már sokkal több.

Erről szól Szalomé Dzsasi 2021-es dokumentumfilmje, a Taming the garden (kb. A kert megszelídítése, magyar címe: Kertrendezés). A három éven át forgatott film azt mutatja be, ahogyan Ivanisvili emberei óriási fákat szállítanak Georgia minden szegletéből a milliárdos saját szigetére.

„Láttam valamit, amit nem lett volna szabad látnom” – így írta le Dzsasi egy interjúban azt a pillanatot, amikor először látott fotót Ivanisvili egyik fájának szállításáról, ahogy a földből kiemelt növényt görgőkre teszik, majd óriási teherautókkal vontatják, végül pedig uszályon utaztatják a tengeren. „Gyönyörű, költői képek ezek, de közben rendszerhibák is. Látjuk a fákat a tengeren vagy a kamionok mögött, és tudjuk, hogy nem lenne szabad ott lenniük.”

Részlet a filmből.

Annak, hogy Ivanisvili megveszi, majd elszállíttatja a fákat, a természetre és a fák korábbi tulajdonosaira nézve is megrázó hatása van. Előbbit a dokumentumfilm azzal mutatja be, hogy hosszú és nagyon közeli képsorokat szentel a fák kiemeléséhez vezető földmunkáknak, és amikor percek óta nézzük, ahogy tizennyolcadszorra is belenyomják a fúrót a fa törzse alatt a földbe, már nem is akarunk odanézni, mert tudjuk, hogy ami történik, az a föld és a természet megerőszakolása.

A fák ugyanis a helyhez kötöttség és az örökkévalóság évezredes jelképei, ezek a növények kifejezetten azért nőnek ennyire nagyra, és azért van ennyire erős, kérges törzsük meg szerteágazó és mélyre nyúló gyökereik, hogy évszázadokat is túlélhessenek ugyanazon a helyen. Emellett minden fa egyszeri és megismételhetetlen, minden fa a környezetére reagálva növekszik, ugyanaz a fa máshogy nézne ki, ha máshová ültették volna. De hiába a masszív törzs, a rengeteg gyökér és a környezetbe illeszkedés: jön az ember, fogja, kiemeli és elviszi a fát, ami évszázadokon át ellenállt a viharoknak, szárazságnak és földrengéseknek.

Ivanisvili favásárlásáról természetesen a fák korábbi tulajdonosainak is megvan a véleményük. A milliárdos által kiszemeltek közt van olyan fa, amit egy-egy ember birtokol, de olyan is, ami egy falu mellett áll az erdőben, így köztulajdonnak számít. Mivel a filmnek nincs narrátora, sem olyan riportere, aki kérdezgetné az embereket, a nézők egyszerűen csak tanúi néhány beszélgetésnek.

Halljuk például, ahogy egy idős házaspár azon tanakodik, eladják-e a gesztenyefájukat. „Minden évben rengeteg gesztenyét szedtem róla. Szerettem” – mondja a feleség, de a férj szerint ez még mindig jobb, mintha tűzifának vágnák ki, azt ugyanis egyikük sem szeretné. „Én nem fogok nemet mondani” – jelenti ki a néni, de a hangjában ott a rosszallás, és az is: igent mondani sem fog, legyen ez a férje felelőssége.

Halljuk azt is, ahogy egy óriási bükkfa tulajdonosa az elhúzódó tereprendezést és a munkások tiszteletlenségét megelégelve azzal fenyegetőzik, hogy inkább oda sem adja a fáját. „Már nem mondhatod fel a szerződést” – figyelmeztetik. Rögtön ezután már azt látjuk, ahogy kiemelik a fát a helyéről, ahol csak egy óriási gödör marad, tátongó seb a tájon.

Halljuk, ahogyan két férfi Ivanisviliről beszélget, és arra jutnak, hogy a milliárdosnak van pénze, kifizeti a fát, és utat épít a faluba, tehát jót tesz az emberekkel, hadd vigye a tölgyet. Az egyik beszélő nem is érti azokat, akik most szomorkodnak és tiltakoznak, hiszen korábban semmit sem jelentett nekik az Ivanisvili által kinézett fa, most mégis úgy tesznek, mintha bűn lenne átengedni a milliárdosnak.

A kiválasztott fák elszállításába akaratlanul is belekeveredik mindenki, aki a fák környékén lakik, Ivanisvili ugyanis azért épít utat, hogy elvihesse a fát, a nyomvonalat is ennek megfelelően jelöli ki. Ahol pedig már meglévő utat használnak az emberei, ott ki kell vágni az út menti fákat, hogy elférjenek a szállítókamionok és az óriási lombkorona. A film egyik legmegrázóbb jelenetében egy idős házaspár kisebb, telekszéli fáját vágják ki a szállítás megkönnyítése érdekében, az öregek pedig egy ideig csak nézik a csonkot, aztán visszamennek a telkükre, és a helyzethez nem illő gondossággal becsukják a kertkaput, miközben közvetlenül a kapu mellett a fakivágás miatt egyébként is fel van szakítva a drótkerítésük.

Szívbemarkoló nézni ezt a két porig alázott embert. Mert lehet, hogy korábban nekik sem volt olyan fontos az a telekszéli fa, de a helyzet mégis az, hogy egy kevés kártérítésért hagyták kivágni a náluk is idősebb növényt, amit talán valamelyik ősük ültetett, csak azért, hogy egy milliárdos könnyebben elszállíthasson egy másik, nagyobb fát a házuk előtt.

Ugyanígy szomorkodik az a néni is, aki 25 éves korában maga ültette azokat az útszéli fákat, amiket az egyik szállítás miatt szintén ki kell vágni.

A fák ugyanis – már csak az élettartamukból fakadóan – az emberi közösségekbe is beépülnek. Fiatal szerelmesek írják a törzsükre a monogramjukat, megfestik és lefényképezik őket. A magyar Alföldön is többfelé állnak még olyan tölgyfák, amik alatt 200-300 éve még béresek vagy pásztorok pihentek. A Bács-Kiskun megyei Ordason a temető mellett például állt régen egy tölgyfa, ami alatt a hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc is megpihent, és a 700 éves matuzsálem annyira egybeforrt a helyi kultúrával, hogy az idős falusiak sokszor még mindig úgy emlegetik a halálukat, hogy „majd ha kivisznek engöm is a tölgyfa alá”. Az ordasiak annyira nehezen váltak meg a tölgytől, hogy 2013-ban, miután elpusztult a fa, emlékművet faragtak a megmaradt csonkjából.

Mert ahogy a földből sem, az emberi közösségekből sem lehet csak úgy kiszakítani az ilyen fákat.

Eközben pedig az ember, aki mindezért felelős, Bidzina Ivanisvili a filmben végig háttérben marad, a nevét is csak kétszer-háromszor említik, de minden kontextus nélkül. Ez a homály azonban furcsa módon inkább hozzátesz a filmhez, mint elvesz belőle, hiszen ez emeli a milliárdost szimbólummá, megközelíthetetlen, távoli erővé, akinek az akarata bárhol érvényesül, bárkin és bármin átgázol, felelősségre azonban nem vonható, hiszen azt sem tudjuk, hol van, ki ő, mit csinál. Pont, mint egy középkori király.

Szalomé Dzsasi egy interjúban el is mondta, hogy Georgiában csak legendák keringenek arról, miért gyűjti Ivanisvili az idős fákat. A milliárdos maga erről annyit mondott évekkel ezelőtt, hogy egyszerűen csak meg akarja őrizni őket, el akarja kerülni, hogy valaki kivágja őket tűzifának. De a normális emberek többségének természetesen ez nem elég indok arra, hogy több száz éves fákat utaztat valaki rengeteg pénzért több száz kilométeres távolságokra, ezért elkezdtek pletykákat költeni: az egyik szerint Ivanisvili ezekkel a fákkal akarja valahogy meghosszabbítani az életét, egy másik szerint pedig az albínó gyerekeit akarja „meggyógyítani” velük.

Akárhogy is van, Ivanisvili fagyűjtéséből valamiféle eltúlzott macsóság árad: megteszi, mert megteheti. A filmben ezt a hozzáállást a férfiak látszanak jobban megérteni, nem igazán tiltakoznak, és ha esetleg vitatkoznak is a dologról, legtöbbször arra jutnak, hogy Ivanisvili kifizeti a fákat, meg tudja szervezni az elszállításukat, és miért ne csinálhatna meg valamit, amit láthatóan meg tud csinálni? Ezzel szemben a filmben megszólaló nők mindegyike lenézi a milliárdos projektjét, vagy akár tiltakozik is a fák elszállítása ellen. Az egyik jelenetben, amikor egy falu lakói a kerekeken görgő fájukat követik, a menetben több nő is sírva lépked: gyászolnak, míg a férfiak inkább csak bámészkodnak.

A film végén azt is látjuk, hová kerülnek a fák: Ivanisvili parkja egzotikus madarak hangjától zeng, a milliárdos munkásai pedig többféle fűnyíróval gondozzák a pázsitot az évszázados fák alatt. Az átültetésről csak a fatörzsek körül körben megmaradt eredeti talaj és a kipányvázó kötelek árulkodnak, de aztán bekapcsol a locsolórendszer, apró szórófejek bukkannak ki a földből a több méteres átmérőjű, erdőbe, vadonba illő, mohával borított fatörzsek alatt.

Ezt tettük a természettel, megszelídítettük a kertet, csak közben mindent elfelejtettünk.

(A Taming the garden Kertrendezés címmel szerepel a november 9-én kezdődő Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál programjában.)

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt