Jennifer Teege 38 éves volt, amikor rádöbbent, hogy az egyik nagyapja, Amon Göth náci lágerparancsnok volt a plaszówi koncentrációs táborban. Mégpedig akkor, amikor a könyvtárban talált egy kötetet, ami az anyjáról, Monika Göthről szólt. Teege nemcsak súlyos identitásválságba került, a depressziója is elhatalmasodott rajta, és nyomasztotta a kérdés: vajon mennyi morális felelősség hárul rá a felmenői miatt?

Mindennél erősebb volt azonban az a vágya, hogy a megrázó felfedezést ne csak feldolgozza és túlélje, de minél alaposabban körül is járja.Erről az útról szól a Nagyapám engem agyonlőtt volna, amely októberben jelent meg magyarul. Ami igazán erőssé teszi a könyvet, az az, hogy Teege személyes benyomásait társszerzőjének, Nikola Sellmairnak a tényszerű kiegészítései, magyarázatai követik a szereplőkről, a Teegéhez fűződő kapcsolatukról, a helyszínekről, az eseményekről. Bár eleinte tartottam ettől a megoldástól, el kell ismernem, hogy ezek a részek valóban hozzáadnak a szöveghez. Egyáltalán nem teszik szárazabbá, nem is távolítanak el tőle, sőt, kikerekítik a történetet.

Bár a cím a nagyapára hivatkozik (az eredeti német cím első szava egyenesen annak a keresztneve), Amon Göth valójában csak egyetlen fejezet témája. A könyv jóval többről szól annál, mint hogy Jennifer Teege hogyan nyomozta ki a családi múlt szégyenletes részleteit. Erősen megjelenik benne a megértés vágya is: a biológiai anyja iránt leginkább azért, amiért az örökbe adása mellett döntött. Teege szerint Monika Göth életét annyira megnyomorította az általa sem ismert apja emléke és árnyéka, annyira küzdött a mindenre rátelepedő kísértettel, hogy egyszerűen nem maradt energiája arra, hogy a gyerekével foglalkozzon.

A nigériai apától született csecsemőt Monika Göth gyermekotthonba adta, ám egészen az örökbefogadásig Jennifer vele és anyai nagyanyjával, Ruth Irene Kalderral is találkozott időnként. Az anyjával ellentétben nagyanyjával szoros és szeretetteli volt a kapcsolata. Ezért felnőttként sokkal nehezebben dolgozta fel, hogy Ruth élete végéig mentegette Amon Göthöt, és hogy tudott a szörnyűségekről, amiket az élettársa elkövetett, mégsem tett semmit, hogy megakadályozza azokat. Mivel Ruth öngyilkos lett néhány évvel azután, hogy megszakadt a kapcsolatuk, esély sem volt arra, hogy Jennifer tőle kapjon válaszokat.

Szóba kerül a könyvben, hogy Jennifer gyerek- és fiatalkorában mennyire kilógott a sorból (nem csak a külseje miatt), hogy a felfedezés hatására hogyan változott meg a viszonya az örökbe fogadó szüleivel, és az is, hogyan szakította meg évekre a kapcsolatot izraeli barátaival, mert annyira félt attól, mit fognak szólni ehhez az információhoz. Ezenkívül elég hangsúlyosan tárgyalja, hogy a ki nem beszélt, mégis minden érintett feje fölött nyomasztóan lebegő titkok hogyan mérgezik meg az emberek életét. Teege a húszas éveitől újra és újra rátörő depressziós epizódjait is erre vezeti vissza, amelyek azután szűntek meg, hogy végigcsinált egy komoly pszichoterápiát kifejezetten azzal a céllal, hogy feldolgozza: a nagyapja náci háborús bűnös volt.

A szerző nemrég Budapesten járt a Margó Fesztivál meghívására, ekkor beszélgettem vele.

2008-ban jött rá, hogy a nagyapja náci lágerparancsnok volt. A könyve 2013-ban jelent meg. Mikor döntötte el, hogy megírja a családja történetét?

Nem tudom pontosan naphoz kötni, de évekkel a felfedezés után határoztam így. A szülőanyámmal eleve csak másfél évvel azután beszéltem erről, hogy rájöttem. A saját terápiám során ismertem fel, hogy mennyire fontos ez a történet, és hogy milyen fontos lenne megosztani.