Ez a háború sosem ér véget

2021 november 6., szombat 19:33

A 2015-ös menekültválság óta több dokumentumfilm, és számtalan riport készült szír menekültekről, de az Örökké esni fog (This Rain Will Never Stop) című dokumentumfilm egészen más, mint amit eddig a témában láthattunk. Egy szír menekült fiút követünk nyomon, akinek az anyja ukrán, az apja kurd, ő maga Szíriában született és járt iskolába, de az anyjával és a bátyjával Ukrajnában élnek, mert 2014-ben oda menekültek a szír polgárháború elől.

Csöbörből vödörbe

A dokumentumfilm egyik fő tétele, hogy bár a főszereplő fiú, a 20 éves Andrij Szulejmán és családja elmenekült a szír háborúból, igazából csöbörből vödörbe estek, ugyanis Ukrajnában is háborús konfliktusok dúlnak. A fiú életét ezért „az élet és halál örökké tartó áramlása határozza meg”, a cím is erre utal.

Andrij Szulejmán életébe 2018-ban kapcsolódunk be, de sokáig nem is lehet tudni, hogy róla szól a film, ugyanis az első negyedórában csak arról láttunk etűdszerű jeleneteket, hogy Ukrajnában tankot gyártanak, és rengeteg ember próbál átjutni az orosz határon. Ezek a jelenetek váltakoznak, a film ritmusát pedig a különböző hanghatások adják: a vas ütése, munkagépek zaja, a tankok csattogása, a cipők kopogása az Oroszországba vezető hídon.

Andrij Szulejmán.

Akkor válik egyértelmű, hogy Szulejmán a film főszereplője, amikor egy beszédet gyakorol a Vöröskereszt 100. évfordulójára, ahol önkéntesként dolgozik. Ennél sokkal többet azonban nem tudunk meg Szulejmánról, ugyanis a dokumentumfilmben nincsenek interjúk, nem beszéltetik a szereplőket, ezért csupán megfigyeljük a fiú életének egyes jeleneteit, miközben beszüremkedik a háború zaja. Ez a megfigyelő (observational) dokumentumfilm-típus alaposan megdolgoztatja a néző agyát, ugyanis sokszor azt is nehéz követni, hogy ki kicsoda, vagy épp hol vagyunk. Azt sem mindig könnyű eldönteni, hogy egy-egy jelenetnek van-e jelentősége a történet szempontjából, vagy csupán szimbolikus eleme a filmnek, mint például a határfolyó felett épülő híd.

A rendező rengeteg poétikus eszközt használ, legtöbbször úgy, hogy a kamera meg sem mozdul, csak várja, hogy megtörténjen a jelenetben az, aminek meg kell történnie: például, hogy a pásztor kihajtja a legelőre a birkáit.

A filmben több kis poétikai útvesztő van, amik nem kapcsolódnak szorosan a történethez, de általuk mégis komplexebb képet kaphatunk arról, hogy milyen is az élet Ukrajnában. Például elkísérjük Szulejmánt az egyik jótékonysági akcióra, amikor tüzelőanyagot osztanak szegény embereknek egy kis faluban. Szulejmánt azonban csak néhány percig láthatjuk a vásznon, mert a rendező figyelme az egyik adományért sorban álló idős férfira terelődik, akit haza is kísér és megmutat pár jelenetet az életéből. A dokumentumfilm azonban az útvesztők és kitérők ellenére úgy talál vissza a fő történetszálhoz, hogy sokszor észre sem vesszük, hogy valójában letértünk róla.

Nem egy szájbarágós történet

A dokumentumfilm egyik legnagyobb erőssége, hogy nem próbálja meg a szánkba rágni, hogy mennyire rossz a helyzet Szíriában és mennyire rossz a helyzet Ukrajnában, ezért ennek a szegény kurd fiúnak nincs más választása, mint Németországban letelepedni. Ehelyett sokkal inkább a fiú kurd identitásával, a honvágyával, és azzal foglalkozik, hogy nem találja a helyét a világban.

Ehhez pedig olyan megható jelenetek társulnak, mint amikor hat év után újra hazalátogat Szíriába, találkozik ottani kurd fiatalokkal, akikkel újra beszélheti a nyelvet, és meglátogatja a még mindig ott élő apját és nagyanyját, akik könnyek között fogadják.

A családtagok hiánya állandó visszatérő eleme a filmnek. Szulejmán a Szíriában élő családtagjainak Skype-on keresztül közvetíti a bátyja esküvőjét, ahogy később a nagyanyjának is csak videón tudja megmutatni egy rokonuk temetését.

A dokumentumfilm a hadiállapotot se tolja az arcunkba, nem robbannak bombák, nincsenek véres áldozatok, csupán megbújik a háttérben, mint egy baljós árny, ami a szereplők életét fenyegeti. Erre viszont rendszeresen, visszatérőn emlékezteti a nézőket, miközben azzal is kontrasztba állítja, hogy Németországban pedig éppen Pride felvonulás van.

Szemet kápráztató vizualitás

Talán ezt kellett volna az első helyen kiemelni, ugyanis a film látványvilága még úgy is fantasztikus, hogy fekete-fehér, ami először sokakat elijeszthet. Pedig a képi világért már önmagában megéri megnézni a filmet, mert egyik kábulatból esünk a másikba. Az operatőr még egy tankgyárat, egy tüzet okádó kéményt, vagy egy olvadt vasat is olyan szépen tud megmutatni, hogy közben elájulunk a gyönyörűségtől.

Néha annyira becsapós egy-egy szépen megkomponált kép, hogy csak hosszú percek múlva derül ki, hogy pontosan mit is látunk. Itt engedjenek meg egy kis spoilert: a film első 5 percében egy sziklás, vulkanikusnak tűnő hegyvidéket látunk madártávlatból, mintha egy drón haladna a sziklás hegyek felett. Annyira biztos voltam benne, hogy a felvételek az ukrán hegyvidéken készültek, hogy kifejezetten vártam a hegyi kecskék felbukkanását. Aztán a kamera nagyon lassan elkezdett távolodni, a kép egyre tágabb lett, előbb felbukkant egy kémény, majd egy gyár a háttérben, és kiderült, hogy egyáltalán nem hegyvidéket, hanem valójában egy tározót láttunk. Minden elismerésem az operatőrnek.

A megkomponált képek sorozatát néha azonban megtörik: elmegy, akadozik a kép, mintha csak a tévében lenne adásszünet. A film egy pontján az egyik szereplő Szíriában élő rokonai mondják azt Skype-on keresztül, hogy nagyon gyenge a kapcsolat a bombázások miatt, és többször meg is akad a hang. A dokumentumfilm erre reflektál vissza meglehetősen költői módon.

A filmet a november 9-én kezdődő Verzió Dokumentumfilm Fesztiválon lehet megnézni.

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt