Az érveit részletesen kifejtve szedte ízekre a hivatalos magyarországi járványügyi adatközlést Ferenci Tamás biostatisztikus, az Óbudai Egyetem docense.

Ferenci alapállítása az, hogy „tartósan sikeres járványügyi védekezés, és általában hatékony népegészségügy nem lehetséges a lakosság támogatása és bizalma nélkül. Ehhez szükséges a lehető legteljeskörűbb tájékoztatás nyújtása, lételeme a rendszer tanulóképessége, a hibák gyors felismerése és javítása, és ezek mindegyikének az alapja a transzparencia”.

Ez nem valósul meg Magyarországon. Nagyon hosszú listát ír arról, hogy milyen fontos adatokat nem osztanak meg a közvéleménnyel itthon (és miért lenne az fontos), miközben megteszik azt nemcsak az Egyesült Államokban, Angliában, de a magyarhoz képest irigylésre méltó a járványügyi tájékoztatás a szomszédos országokban és a Balkánon is.

„A jelenlegi magyar adatközlés nemcsak visszatartja a fent felsorolt adatokat a nyilvánosság elől, de nem tudok elmenni szó nélkül a mellett, hogy ezen felül az egészet megfejeli valami hihetetlen cinizmussal is” -írja Ferenci. Itt példaként azt hozza fel, hogy „kirakják valakiről, beazonosíthatóan, hogy alkoholista volt, amikor viszont azt kérdezték a sajtótájékoztatón, nagyjából ezzel egy időben, hogy a fertőzöttek életkori eloszlását (hány volt 50 és 60 év között, 60 és 70 között stb.) miért nem adják meg, arra betű szerint az a válasz érkezett, hogy „mert az lekövethetővé tenne embereket”.

Problémaként jelzi azt, hogy a járvány kezelésének talán legfontosabb alappillére a lakosság bizalmának megnyerése, és folyamatos fenntartása lenne: „Ennek egyik alapeszköze a transzparencia, mert az adatok visszatartása a legjobb táptalaj a különböző összeesküvés-elméletek terjedéséhez, így igen komoly károkat tud okozni a járványügyi védekezésnek.”

Ferenci úgy véli, hogy

„az emberektől csak akkor várhatjuk el, hogy a helyzet súlyának megfelelően viselkedjenek, ha tisztában vannak a helyzet súlyával. Bármennyire is trivialitásnak hangzik, muszáj ezt is hangsúlyozni: nem róható fel, ha nem így cselekednek, ha közben sötétségben vannak tartva a valódi helyzetet illetően”.

Mint írja, „ma Magyarországon talán a kórházban kialakult viszonyok ügye kapcsán jelentkezik legélesebben: a közszolgálati médiát követő emberek abban a hiszemben vannak, hogy a kórházakban minden a legtökéletesebb rendben van, semmiféle problémáról, nehézségről, pláne létszámhiányról, a személyzet elcsigázottságáról, leírhatatlan nyomás alatt dolgozó orvosokról, kétségbeejtő helyzetekben segítség nélkül maradó szakdolgozókról, sőt, medikusokról nem hallhattak egyetlen szót sem másfél év alatt, arról pedig aztán végképp nem, hogy esetleg olyan is előfordulhat, hogy nem teljesen tökéletes ellátást kapna egy beteg”.

Ferenci NAGYON nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az általa felsorolt fontos, de hiányzó adatok jó 60-70%-a NULLA pénz- és szinte nulla energia-ráfordítással közölhető lenne. „Ha egyetlen egy dolog, a szándék meglenne egy megfelelően működő adatgyűjtési (surveillance) és adatközlési rendszer kialakítására, akkor egy hét alatt megoldható lenne, hogy az említett, alapvető adatokat a lakosság is megismerhesse. Nem kevésbé fontos hangsúlyozni, hogy a fenti javaslatok megvalósítása nem növelné a kórházak, orvosok munkáját (sőt, van ami kimondottan csökkentené).”

Kitér két gyakori érvre, amiket a jelenleginél alaposabb adatközléssel szemben szoktak felhozni. Az egyik, hogy óvatosnak kell lenni a nyilvános adatközlésekkel, mert kitörhet a pánik, ha az emberek meglátják például, hogy a kórházakban mi a helyzet. „Elvileg el tudok képzelni olyan szituációt, amiben ez jogos kritika, de gyakorlatilag ma Magyarországon nulla a jelentősége, hiszen mint láttuk, a probléma jelenleg épp ennek az ellentéte, hogy még annyi aggodalom sincs, amit valóban indokolna a helyzet”.

A másik sokszor hangoztatott ellenérv a több adat ellen az, hogy „az emberek «nem fogják érteni» azokat (és ez ráadásul problémákat is okozhat, mert félreértik, félrevezetik őket emiatt stb.)”. Ferenci ezzel a filozófiával egyáltalán nem tud egyetérteni. „Hogy félre fogják érteni az adatokat? Igen, előfordulhat! (Klasszikus biostatisztikai példa: melyik kórházba érdemes menni műtétre – oda, ahol a legnagyobb a műtét utáni halálozási arány. Azért mert ezek tipikusan a legmagasabb szintű intézmények, ahol az eredményt az rontja le, hogy ők végzik a legbonyolultabb, legsúlyosabb esetek műtéteit, miközben külön-külön minden súlyosság mellett jobbak a számaik.)

De pontosítsunk is rögtön: előfordulhat, hogy eleinte félre fogják érteni. Társadalmi vita fog indulni, ebbe be kell szállni, ami munkaigényes lesz, de a valódi eredmények elérése már csak ilyen. Aztán a dolog tisztázódni fog, megértik a teljesebb képet (amit mellesleg a népegészségügyi rendszer is segíthet, megfelelő – értelmezést tartalmazó, segítő, kontextust is bemutató – adatközléssel!!), a társadalomnak tanulnia kell, de egyszer csak azt fogjuk látni, hogy elkezdik helyén kezelni az adatokat. Igen, értem én, hogy az átmeneti periódus sok feladattal fog járni, de ez egy klasszikus példa a hosszú és rövid távú szempontok ütközésére. Ha állandóan attól rettegünk, hogy rövid távon rosszabb lesz, akkor soha nem fogunk előrébb lépni, és az ez által okozott kár végeredményben nagyobb lesz, mint amennyi a veszteség rövid távon”.

Tényleg alapos írás, érdemes elolvasni.