Ukrajnának egy nyílt konfliktusban nincs esélye az orosz haderővel szemben, de népszerű nézet, magam is utaltam rá már több cikkünkben is, hogy az ukránok mindemellett igenis képesek volnának komoly vérveszteséget okozni ellenségüknek. Ha az oroszok rövid időn belül le is győznék az ukrán erőket, teljes egészében nem tudnák megsemmisíteni katonáikat, nem beszélve a civil népességről, akik aztán kézifegyverekkel, köztük az amerikaiaktól, kanadaiaktól és britektől nagy mennyiségben beszerzett páncélelhárító Javelin rakétákkal akár heves ellenállást is kifejthetnének gerillataktikákat alkalmazva. Hogy ezek milyen sikeresen képesek lekötni akár a világ legerősebb hadseregét is, arra elég példának felhozni Irakot, ahol bő tíz éven át szenvedtek a szunnita lázadókkal az amerikaiak, vagy Afganisztánt, amit húsz év háború után teljesen fel is adtak.

Jerad Harper, az amerikai hadsereg Irakot és Afganisztánt is megjárt, jelenleg is aktív állományú ezredese, az amerikai hadsereg harcászati egyetemének professzora szerint azonban egy ilyen típusú aktív ukrán ellenállás jelentős veszélyeket rejt magában. "Míg az ilyen ún. hibrid, vagy szürke zónás konfliktusok remekül működhetnek egy autokrata rezsim szempontjából, amilyen Oroszország is [Harper itt lényegében az elmúlt nyolc év ukrajnai harcaira utal, ahol az ún. kelet-ukrajnai szakadárok közül valójában igen sok az orosz hadsereg tagja volt - akiraly], a nyugati demokráciák számára sokkal nehezebb feladat egy ukrajnai szintű lázadó mozgalom támogatása" - írja a Foreign Policyban megjelent, érdekfeszítően vérfagyasztó elemzésében.

A nyugati nyilvánosság hátulütői

Nem mintha igény ne volna rá. A balti államok és Lengyelország, melyek pusztán történelmi tapasztalataik alapján is igen érzékenyek az orosz agresszióra, és mindegyikben szép hagyománya van az oroszokkal szembeni fegyveres ellenállásnak, bizonyára lelkesen támogatnák az ukrán ellenállókat, akár még önkéntesekkel is. Ahogy "a NATO nagyon hatékony, és az afganisztáni és az iraki felkelések elleni küzdelemben megedződött különleges alakulatai is könnyedén váltanának át egy hasonló felkelés támogatására", írja.

A nehézséget inkább az jelenti, hogy egy ilyen szürke zónás háború megvívásának alapvető feltétele, hogy a lázadók támogatói legalább félig-meddig hitelesen tagadni tudják szerepvállalásukat. Ez egy putyini Oroszországhoz hasonló rezsimben, ahol a hatalom vasmarokkal tartja kézben a nyilvánosságot, könnyedén megoldható. Ám a nyugati demokráciákban mind a hagyományos, mind a közösségi média nyilvánvalóan igyekezne feltárni az ilyen jellegű beavatkozást, megnehezítve, hogy a nyugati kormányok szimplán letagadják annak létét.

Ebből pedig komoly kalamajka adódhat. Egy sikeres gerillaháború feltétele, hogy az ellenséges hátországban harcolóknak legyen hova visszahúzódniuk. Ilyen biztonságos menedéket Ukrajna nyugati részén, vagy Ukrajna teljes megszállása esetén csak a szomszédos országokban lehetne kialakítani. A lázadás felszámolásának pedig feltétele ezen biztonságos menedékek felszámolása is - az amerikaiak egyik legnagyobb nehézsége az afganisztáni háborúban éppen az volt, hogy a tálibok menedéke a papíron szövetséges Pakisztán nyugati határvidékén volt, ahol azok felszámolásában a tálibokkal szimpatizáló, illetve őket gyakorta konkrétan támogató pakisztáni titkosszolgálatra kellett volna támaszkodniuk.

Így egészen robbanékony szituáció alakulhatna ki: egyrészt a nyugati országok vezetői nem tudnák tagadni, hogy támogatják az ukrán gerillákat, Oroszországnak pedig elemi érdeke volna ennek a támogatásnak a felszámolása - mivel bármennyire is kézben tartja az orosz nyilvánosságot, a hullazsákokban hazatérő orosz katonák még Putyin hatalmát is kikezdenék. A biztonságos menedékek elleni csapásmérés pedig, abban az esetben, ha az a menedék NATO-tagállam területén van, már a nagyhatalmak közti háború kockázatát jelentené.

Két veszélyes forgatókönyv közül választhatunk

Harper szerint mindebből nem feltétlenül következik az, hogy a nyugati kormányoknak eleve el kéne vetniük az ukrán gerillaháború támogatásának ötletét. Egyrészt - bár Harper Ukrajna teljes megszállásával számol a cikkében - most még valószínűbbnek tűnik, hogy Putyin nem egész Ukrajna megszállására készül, tehát eleinte ukrán területen is lehetnének a gerillák biztonságos bázisai. Nyilván a fent vázolt logikából adódóan idővel az oroszok rákényszerülnének ezek megszállására is, és akkor már a Harper által vázolt helyzet állna elő. De szerinte ez esetben is azt kell mérlegelni, hogy mi jelent nagyobb kockázatot:

• ha az így már közvetlenül a NATO keleti tagállamaival határos Oroszország zavartalanul vonulhat fel ezen az arcvonalon;
• vagy az, ha csapatait ott folyamatosan zaklatják az ellenállók.

"Mindkét esetben nagyon nagy lenne a kockázat" - írja Harper.