orosz-ukrán háború
Most üt vissza, hogy 2015 után a kormány szétverte a menekült-ellátórendszert
2022 március 22., 12:32
Kárpátaljai menekültek Magyarországon: „Nem önmagamért vagyok itt, hanem a gyerekért”
- Kárpátaljáról érkezett menekülteket szállásoltak el a Fővárosi Önkormányzat zugligeti idősotthonában.
- Civil és egyházi segítséggel tanodát indítottak a gyerekeknek, és hamarosan indul a felnőttoktatás is.
- A családok többsége itt maradna, de nem egyszerű megtervezni a jövőjüket, mivel mélyszegénységből érkező, sokszorosan traumatizált, roma emberekről van szó.
- Miközben próbálnak berendezkedni, egyre csak az otthon maradt rokonokért aggódnak.
Kárpátaljai roma gyerekek hintáznak, másznak, szaladgálnak a hegyvidéki Szent Család játszótéren. Szemben, a Fővárosi Önkormányzat Zugligeti úti idősotthonában laknak hetek óta, ahol már tanodát is szerveztek nekik. Egyikük annyira megszerette a tanulást, hogy valamelyik reggel mindenkit megelőzve, egymagában, táskával a hátán várta az indulást az ajtóban. Úgy kellett rábeszélni, hogy várja meg a napfelkeltét.
Pedig az első napok még sokkos állapotban teltek. Kimerülten, lázas betegen érkeztek Budapestre, először is pihenésre, gyógyszerre és covid-tesztre volt szükségük, utána pótolhatták a hiányzó védőoltásokat. A legtöbben édesanyjuk oldalán, testvéreikkel, unokatestvéreikkel, nagynénjeikkel menekültek a háború elől, csomagjaikban a legszükségesebb holmikkal, hogy ne kelljen túl sokat cipekedniük.
A hiányzó dolgokat adományokból pótolták. Volt olyan gyerek, aki első éjszaka az ajándékcsomagjával aludt, nem akarta elhinni, hogy tényleg megtarthatja.
A tizenhat idős lakó helyére negyvenhét menekült (harmincöt gyerek) költözött. Pótágyakat szereztek, az egyik étkezőt szobává alakították, a falakra ukrán-magyar nyelvű tájékoztatókat függesztettek. A konyhaajtóban hiányszakmákról és civilek lakásfelajánlásairól lehet olvasni.
Háromszorosan traumatizáltak
„Nagyon kedves népek vannak itt” - mondta Milka, aki két nappal a háború kitörése után érkezett Munkácsról, jött vele az édesanyja, nagymamája, testvére és sógornője is. Férje régóta Csehországban dolgozik, mert „otthon nem voltak sehogyse”, de három gyereke közül a két nagykorú még most is Ukrajnában van, akárcsak fiútestvérei, akik legálisan nem is jöhetnének el az országból.
„Annyi szeretet vesz itt körül minket.” Szíve szerint nem is menne vissza Ukrajnába, inkább Magyarországon keresné a boldogulást. A lakók többsége így van ezzel, de nehéz megfizethető szállást találni úgy, hogy a család egyben maradhasson, ráadásul mélyszegénységből érkező, képzetlen, sok esetben írástudatlan emberekről van szó. Nehéz hosszú távú, konkrét terveket szőni, ha az ember egész életében napról napra élt.
„Háromszorosan traumatizáltak. Menekültek, cigányok és szegények is” - mondta Peltser Ágnes, aki önkéntes közösségszervezőként segít. Szerinte a gyerekek megjegyzéseiből az is világos, hogy kisebbségiekként évek óta fizikai bántalmazás fenyegeti őket.
Nem Milka az egyetlen, akinek a férje jóval a háború előtt külföldre ment, hogy több pénzt tudjon hazaküldeni. Tünde és Brigitta sógornők, Nagydobronyból érkeztek, de kőműves férjeik rég itt vannak Magyarországon. „Az elején nehéz volt itt megszokni” - mondta Tünde, miután a labdázásban kifulladt gyerekek bevezettek minket a szobájába. „Otthon van mindenünk.”
Ha hamar véget ér a háború, hazamennének, máskülönben itt maradnának. Ludmilla, egy másik menekült anya viszont mielőbb hazavágyik, hiszen minden férfi családtagja ott maradt.
Visszakaptam az emberiségbe vetett hitem
Peltserhez hasonlóan rengetegen ajánlották fel a segítségüket, köztük pedagógusok, pszichológusok, egyetemi hallgatók és középiskolások.
„Az elmúlt hetekben visszakaptam az emberiségbe vetett hitem” - mondta Kissné Márté Zsuzsanna, az idősotthon igazgatója, aki egy ápolót és két szociális munkást irányított még a menekültek mellé. Egyiküknek, Szűts Tamásnak van már tapasztalata hasonló területen: a 2015-ös válság idején a szegedi pályaudvaron segített, majd az ENSZ és a Menedék Egyesület munkatársaként Görögországban dolgozott, Idomeniben és Leszbosz szigetén.
Az idősotthon vezetője fontosnak látta, hogy a gyerekek kapjanak valamilyen oktatást, ezért megkeresett egy pedagógust, Moldován Vass Szilviát, hogy segítsen tanodát szervezni számukra. Most már napi két turnusban, reggel 9-től délig, és délután 2-től 4-ig tartanak számukra foglalkozásokat, munkájukat a katolikus és az evangélikus gyülekezet is segíti.
Amíg a gyerekek tanulnak, addig a szülők a szálláson mosnak, takarítanak - harminc gyerek bőven tud rumlit csinálni, mondta Szűts - , de napokon belül indul a felnőttoktatás. Ha nem is tehetnek csodát néhány hét alatt, Kissné szerint legalább az álláskeresést megkönnyíthetik az íráskészség fejlesztésével, pláne úgy, hogy többen csak cirill betűkkel írnak viszonylag magabiztosan. A szociális munkások alap szocializációs készségeket is próbálnak fejleszteni, amik az otthoni körülmények közt nem alakulhattak ki. Ilyenek bizonyos háztartási munkák vagy a közös étkezések. „Apránként haladunk, de ezek is nagy eredmények.”
Néhány cég jelentkezett már, hogy szívesen alkalmazna Ukrajnából érkezett embereket, de először is menedékes státuszt kellett igényelni számukra, amivel a törvény szerint egészségügyi ellátás, szállás, iskola és étkezés is jár.
Kissné elmondása szerint ez nem volt egyszerű feladat, mivel az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóságnak nyolc órába telt elvégezni a papírmunkát úgy, hogy közben a város egyik pontjáról a másikra irányították őket, karjukban a gyerekekkel.
Talán így is szerencsésebbek, mint azok a kárpátaljai romák, akiket szabolcsi falvakban szállásoltak el, és a Helsinki Bizottság szerint nincs aki elmondja nekik, hogyan lehet ilyen státuszhoz jutni. Ráadásul a háború első két hetében az ukrán-magyar kettős állampolgárok semmilyen segítségre, ellátásra nem voltak jogosultak Magyarországon, a kormány csak március 8-án rendezte a helyzetüket.
Féltem, hogy Alex hazajön megvédeni minket
„Nem önmagamért vagyok itt, hanem a gyerekért” - mondta egy középkorú nő, unokatestvérével az oldalán. Február 25-én indultak útnak, először Sárospatakon kaptak szállást, végül három hete jutottak Budapestre.
Fia, Alex már korábban Magyarországra jött dolgozni, de édesanyja attól félt, a háború hírére haza fog utazni, hogy megvédje őket. „Képes lett volna rá”, márpedig akkor könnyen besorozhatták volna, ami elviselhetetlen gondolatnak tűnt. Most legalább együtt vannak, biztonságban, de attól fél, ha egyszer hazatérnek, Alexre esetleg börtön várhat, amiért nem állt be harcolni.
Így is van kiért aggódni, a testvére például azért maradt otthon, mert képtelen lett volna menekülni fogyatékossággal élő gyerekével, az orvoshoz is mindig fuvart kell kérniük. Nem jött a férje sem, egyedül lakik a házban, és mivel egyiküknek sincs saját telefonja, naponta legfeljebb egyszer tudnak beszélni.
Az alapján, amit hallunk róla, fizikailag jól van, máskülönben egyáltalán nincs. „Otthon van a négy fal közt, a gyerekek ruháit nézi, és sír.”
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.