„A Zsidó Tanács elleni hangulatot jellemzi az a bon mot, ami különben Hollandiából került ide. Amikor éjnek idején a zsidó lakás ajtaján durva kopogtatás hangzik, kiszólnak: „Ki az?” – „A Gestapo” – hangzik a válasz. „Hála istennek, hogy nem a Zsidó Tanács!”– s megkönnyebbülve sóhajt fel az üldözött.”

A holokauszt történeteit ismerhetjük az áldozatok, a bűnösök és akár a szemtanúk perspektívájából is, de ez zavarba ejtően új. 75 év után másodszor is kiadták Munkácsi Ernő: Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához című könyvét, amit most Bohus Kata, Csősz László és Laczó Ferenc történészek több mint ötszáz jegyzettel és magyarázó tanulmányokkal láttak el.

Munkácsi Ernő a Pesti Izraelita Hitközség főtitkára és főügyésze volt, majd a megszállás után az úgynevezett Zsidó Tanács (judenrat) mellett látott el fontos tanácsadói, támogatói szerepet. Tehát formálisan nem volt a Tanács tagja, de informálisan nélkülözhetetlen és befolyásos szerepe volt a grémium körül (a történészek szerint ő fogalmazhatta a Tanács fontos kérelmeit, leveleit). A Tanácsok felállítása az összes megszállt területen Adolf Eichmannék gyilkos tervének fontos komponense volt. Ezt a szervezetet elvileg arra hozták létre, – rögtön a megszállás után egy nappal – hogy irányítsa és képviselje a zsidóságot úgy en bloc. Ami persze megközelítőleg sem létezett: nem volt olyan, hogy egységes zsidóság Magyarországon. Egy ortodox zsidó vallású magyart és egy rég kikeresztelkedett, asszimilálódott zsidó származású magyart egy egész világ választhatott el egymástól. Csupán az volt bennük a közös, hogy mindkettőt megfosztották a jogaitól, majd az életére törtek. Így aztán képviselni sem lehetett őket egységesen. Nem is ez volt a cél.

A Zsidó Tanács fő feladata a megszállók és a zsidóság közötti kapcsolattartás, a parancsok továbbítása és teljesítése volt. De fontosabb, hogy a valóságban arra szolgált, hogy megtévesszék és megosszák vele az üldözötteket.

Munkácsi pontos leírást ad a Zsidó Tanács és Eichmann 1944. március 31-ei találkozójáról, ahol a német SS-Obersturmbannführer kifejtette: „A háború után a zsidók szabadok lesznek, és azt tehetnek, amit akarnak. Mindaz, ami zsidókérdésben történik, tulajdonképpen csak a háború idejére szól, a háború befejeztével a németek megint a régi gutmütigek (jóindulatúak) lesznek, és mindent engedni fognak, mint azelőtt. Általában kijelentette, hogy nem barátja az erőszaknak, és azt kívánja, hogy e nélkül menjenek a dolgok. (...) Eddigi tapasztalatai szerint ott történtek csak erőszakosságok és kivégzések, ahol a zsidóság az ellenkezésbe csapott át.”