Rengeteg más, mostanában megjelent sorozathoz, filmhez és dokuhoz hasonlóan a kilencvenes évek nosztalgiájára épít az HBO Maxon április óta futó Tokyo Vice. Van benne krimi, oknyomozó újságírás, tinidráma helyett fiatal felnőtt-dráma, és egy kis ezredfordulós japán popkultúra is. A sorozat viszont talán nem is ezek miatt igazán érdekes, hanem azért, mert Jake Adelstein könyve jelenti az alapját. Az ő történetei pedig erősen megkérdőjelezhetőek.

A főhős itt is egy Jake Adelstein nevű srác, aki évek óta él Tokióban, tökéletesen beszéli a nyelvet, és miután végez az egyetemen, úgy dönt, felvételizik az egyik legnagyobb japán napilaphoz, ahol korábban soha egyetlen külföldi sem dolgozott. Természetesen felveszik, de bármennyire is bekerül a bűnügyi rovatba, ott sok oknyomozást nem folytathat, a gyilkosság szót sem írhatja le, mivel Tokióban hivatalosan nem léteznek gyilkosságok, illetve az is probléma, ha nem a fentről elfogadott megfogalmazás vagy szövegmennyiség alapján dolgozik.

Ennek ellenére kissé életszerűtlenül, de sikerül valahogy egy a jakuzához köthető ügy miatt azonnal megismerkednie a rendőrség egy magas rangú nyomozójával, aki gond nélkül ad át neki olyan infókat és dokumentumokat amiket egyébként nem lehetne. Hasonlóan életszerűtlen az is, hogy alig másfél hete újságíróskodik, de az egyik maffiafőnök máris berendeli magához egy kedélyes elbeszélgetésre, miközben egy éjszakai klubban meg természetesen pont azzal az egyébként szintén amerikai hostesszel ismerkedik össze, akinek ugyancsak erősen zűrös, a jakuzához is kapcsolódó ügyei vannak. Közben meg villognak a neonfények, szól a Backstreet Boys és ölik egymást a jakuzák. Jól hangzik, nem? Jó is, de érdekesebb, hogy mennyi igaz belőle. A sorozat nyilván tele van fikciókkal és bőven eltér Adelstein könyvétől, de mennyi igaz az önéletrajzi könyvből?