Ultra létemre tavaly szégyenteljesen keveset jártam MTK-ra, ezért elhatároztam, hogy idén naplót vezetek minden alkalomról, hogy az a kevés legalább többnek tűnjön.

Nyilván azt szeretem, ha mindig nyerünk, de nekem alapvetően nincs bajom az NB2-vel sem, főleg amióta az NB1 a NER báróinak pöcsmutogató fesztiváljává változott, ráadásul kiderült, hogy az Orbán-udvar főnemeseinek péniszét mégcsak nem is hazai gyémántok, hanem bálás dél-szlávok és akciós afrikaiak díszítik. De valójában azért szeretem az NB2-t, mert sokkal viccesebbek az ellenfelek - a csapatok és a szurkerek is - és sokkal menőbb helyekre lehet utazni.

De az idei első meccs nem ilyen kalandos fajta volt, hanem prózai hazai. A Szeged, vagyis a narancssárga reverendás Kiss-Rigó püspök csapata ellen. Akik tavaly NB2-es szinten egészen masszívak voltak, majdnem fel is jutottak, de zárás után elvitték a legjobbjaikat plusz a Mészáros diósgyőri strómanja suttyó módon elrabolta tőlük az edzőjüket, Vukmir mestert, menet közben, pár fordulóval a vége előtt, miközben mindikét csapat versenyben volt a feljutásért. A Felcsútgyőr hála istennek nem jutott fel így sem és idén is szopóval indított. Egy ilyen ocsmány húzás után a minumum, hogy két-három évet a másodosztályban szenvedjenek.