2011 májusában Barack Obama amerikai elnök győzedelmesen bejelentette, hogy az amerikai haditengerészet különleges egysége végzett Oszama bin Ladennel, az al-Káida terrorszervezet vezetőőjével. Ezzel az amerikai állam tíz év után bosszút állhatott a 2001 szeptember 11-i terrortámadásért. A pillanat öröke bevonult a történelemkönyvekbe, a kép, amelyen Obama és legszűkebb köre a Fehér Házban élőben követi a tengerészgyalogosok akcióját, az évtized egyik legikonikusabb képe lett, az egész akcióról pedig könyvek sora és Oscar-díjas film is készült.

A héten Joe Biden amerikai elnök jelentette be, hogy drónról indított rakétákkal sikerült meggyilkolni Ajmán al-Zavahirit, aki Bin Laden halála után vette át az al-Káida irányítását. Ez a bejelentés messze nem keltett akkora szenzációt, mint a tíz évvel korábbi. A kormány, amely meggyilkoltatta, már egyáltalán nem az iszlamista terrorizmust tartja legnagyobb fenyegetésnek.

Zavahiri egy kabuli villa erkélyen ácsorgott, nem tartva semmilyen veszélytől, amikor lebombázták. 70 éves volt súlyos beteg, valószínűleg már csak névleg vezette a szervezetet, ami ráadásul nagyon meggyengült az utóbbi tíz évben. Zavahiri nem tudott olyan karizmatikus és eredményes vezetővé válni, mint elődja, Bin Laden volt. De még rajta volt a listán, mert ő volt az al-Káida utolsó vezetője, aki részt vett a World Trade Center elleni terrortámadás kitervelésében.

Zavahiri halála óta sokan föltették a kérdést az amerikai sajtóban, hogy azzal, hogy az USA terror elleni háborúját kirobbantó terrortámadás utolsó kiötlője is halott, az Egyesült Államok győzelmet hirdehet-e a húsz éve tartó, rengeteg emberéletet és óriási pusztítást követelő terrorellenes háborúban.

Egyelőre úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok nem akar győzelmet hirdetni. Ennek pedig komoly következményei lehetnek.

Egy vesztes halála

Ajmán al-Zavahiri úgy halt meg, hogy tudta, vagy legalábbis tudhatta, hogy az 1980-as évek óta tartó munkája nem ért el eredményt. Az egyiptomi származású orvos, aki gyermekkorától szívta magába az iszlamista eszméket (családjának több tagja is Szajjid Kutb követője volt), formatív élményeit Egyiptom börtöneiben szerezte, miután részt vett az Anvar Szadat elnök meggyilkolására szervezett összeesküvésben. Zavahirit is letartóztatták és megkínozták. Az iszlamisták a nyugati hatalmaknak és Izrael akaratának aláfekvő, a muszlim tanításoktól eltévelyedő diktátort láttak Szadatban, aki alól föl kell szabadítani az igazhitű muszlimokat.

Zavahirit a börtönélményei csak megerősítették extrém nézeteiben, idővel pedig ezt fejlesztette a globális dzsihád ideológiájává. Bin Laden halála előtt az al-Káida főideológusa volt, aki előállt azzal az elmélettel, hogy a Közel-Kelet Amerika-barát autoriter kormányai helyett a „távoli ellenséggel”, vagyis az Egyesült Államokkal kell fölvenni a harcot, ez vezet majd a muszlim világ felszabadításához. Ennek az ideológiának gyakorlati megvalósulása volt a szeptember 11-i támadás.

A terrortámadás 3000 emberrel végzett, az utána induló háborúk több százezer ember életét követelték, a helyzet viszont, ami miatt Zavahiri és elvtársai elindították a gyilkos szervezkedésüket, nem igazán változott. Hazájában, Egyiptomban megint egy Amerika által támogatott diktátor uralkodik Abd el-Fattáh esz-Szíszi személyében, aki több ezer iszlamistát kínoztat a börtöneiben. Az Egyesült Államok továbbra is domináns hatalom a Közel-Keleten, ahogy Izrael is az, a folyamatos háborúskodás pedig évtizedekre visszavetettte a térség fejlődését. Mindeközben a nyugati államok úgy megerősítették a védelmi vonalaikat, titkosszolgálataikat és belső elhárításukat, hogy sok elemző szerint, ha nem is lehetetlen egy 9/11 szintű terrortámadást végrehajtani, sokkal de sokkal nehezebb lenne, mint volt 2001-ben.

Afganisztán, ahol Zavahiri meghalt, talán egy kis reménnyel tölthette el, hogy mozgalmának még lehetnek sikerei. Az Egyesült Államok afganisztáni kivonulásának katasztrófájával részletesen foglalkoztunk, húsz év háború és látszólagos demokratikus építkezés után itt újra a szélsőséges tálibok irányítanak, akik, bár az ellenkezőjét ígérték, láthatóan baráti, partneri viszonyt ápolnak az al-Káidához hasonló terrorszervezetekkel. Zavahiri itt eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy könnyű célpontot nyújtson a rá vadászó amerikai drónnak. Ahogy azt a Pulitzer-díjas amerikai újságíró, Spencer Ackerman keserűen megjegyezte, az, hogy

az Egyesült Államok csúfosan elvesztette a háborút Afganisztánban, megkönnyítette azt, hogy megölje a 9/11 támadás utolsó élő felelősét.

Végtelen háború

Ackerman és más bizonságpolitikai elemzők és újságírók azt várták, hogy Joe Biden hogyan kommunikálja a sikert. Kihasználja-e az alkalmat, hogy hivatalosan is lezárja azt a húsz éve húzódó háborút?

Úgy tűnik, nem akarja lezárni. A Biden-adminisztráció a sikeres dróntámadást úgy értékelte, mint ami lényegében igazolja az amerikai csapatok kivonását: a hadsereg akkor is képes végezni ellenségeivel, ha nem tud együttműködni a helyi kormánnyal és nem állomásoznak az adott országban amerikai katonák. Biden már egy ideje a „horizonton túli” támadások stratégiája, a terrorizmus elleni küzdelem „felelősségteljes” változata mellett kardoskodott. Ez persze nem újdonság, az amerikai kormány Obama és Trump elnöksége alatt is hajtott végre célzott dróntámadásokat. Ezek a támadások annyiban felelősségteljesek, hogy nem veszélyeztetik amerikai katonák életét. Civil szervezetek becslése szerint viszont 2001 szeptembere óta világszerte legalább 22 ezer, de akár 48 ezer civil is áldozatul eshetett a terroristáknak szánt, drónokról kilőtt rakétáknak.

„Kormányom továbbra is éberen figyeli és kezeli az al-Káida jelentette fenyegetést, bárhol is bukkanjon föl”– mondta az akció után Biden, ami sokak szerint azt jelenti, hogy bár az egyre erősödö kínai és orosz geopolitikai fenyegetéshez képest háttérbe szorul, a terror elleni háború folytatódik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az Egyesült Államok kormánya továbbra is él azzal a 2001 szeptemberében kapott, széles körű felhatalmazással, amely lehetővé teszi, hogy komolyabb ellenőrzés nélkül megfigyelje és, ha indokoltnak látja, kiiktassa az ellenségesnek tartott személyeket. Az amerikai hadsereg az elmúlt években 85 országban hajtott végre akciókat és likvidált célpontokat „harctéren kívül”. Az amerikai kormány tehát lényegében a normális működési menetébe emelte azokat a speciális, a terrortámadás utáni helyzet szülte különleges eljárásokat, amelyek sok kritikus szerint még abban a kontextusban is túlmutattak egy demokratikusan működő ország elfogadható módszerein.

Terrorelhárításra persze szükség van, hiszen az al-Káida is még mindig működő szervezet, amely ugyan messze nem olyan erős, mint volt évtizedekkel ezelőtt, de számos országban aktív, és erőre kaphat, ha nem figyelnek rá. A terror elleni háború kritikusai szerint viszont a hábrús helyzet fenntartása, a dróntámadások fenyegetése, a CIA-akciók, kínzások lehetősége és a Patriot Act által lehetővé tett megfigyelés épp ehhez az erősödéshez járulhat hozzá a továbbiakban. Mert ahogy arra Spencer Ackerman is figyelmeztet, Ajmán al-Zavahiri is börtönben vált igazán elszánt terroristává. Amerika tehát újabb és újabb Zavahiriket teremthet azzal, ha sosem ér véget ez a háború. Márpedig a háborúknak akkor van vége, ha valaki bejelenti, hogy győzött.