„Amíg tesztoszteront szedtem, akármilyen szarul is voltam, nem tudtam sírni” – egy megszakított nemátalakítás története

interjú
augusztus 8., 4:10
comments 98
  • Ebben az interjúban egy detranzícionáló nő meséli el saját történetét.
  • A nemátalakítás megszakítását detranzíciónak nevezzük, például egy olyan nő esetében, aki „férfi szeretett volna lenni”, de rájön, hogy hibát követett el, abbahagyja az orvosi kezelést (a hormonok szedését), a jogi eljárásokat (a nemváltoztatási kérelmet), és újra a születési nemének megfelelő életet kezd élni.
  • Az interjú alanya elmondja, miért alakult ki a testi diszfóriája, és mit tett ezután.
  • Elmondja azt is, mikor jött az újabb fordulópont, és mit gondol a transzmozgalom szerepéről.
  • Az interjút Seregély Ágnes és Euler Liliána készítették. A szerzők a feminista és a melegmozgalomban is aktívak.

Interjúalanyunkat egy online, nemzetközi feminista fórumon ismertük meg tavaly év végén. Azóta többször beszéltünk a testi diszfóriájáról, az orvosi ellátórendszerben szerzett tapasztalatairól, az LMBT-mozgalomról és a feminizmusról. A fiatal nőt biztonsága érdekében nem neveztük meg, ugyanis a detransz emberek a többségi társadalom részéről a mindennapi életükben, az orvosi, pszichológiai ellátórendszerben és az LMBT-mozgalmon belül is ki vannak téve támadásoknak.

Tudsz egy kicsit a hátteredről mesélni?

A kilencvenes évek végén születtem egy kelet-magyarországi kisvárosban, az apám vállalkozó volt, és abból elég jól meggazdagodott. Van egy nővérem, aki jóval idősebb, de nem kerültünk közel egymáshoz gyerekkoromban sem. A szüleim nyolcéves koromban váltak el, de apám utána még évekig visszajött. Sokat balhéztak, volt, hogy megverte anyámat, szóval azért voltak csúnya dolgok.

A válás hogyan érintett?

Már vártuk, hogy apám menjen el. Nagyon álmodozó gyerek voltam, állandóan a tévé előtt ültem, a saját kis világomban elvoltam, és a külvilágtól elfordultam inkább. És ez is hozzájárult ahhoz, hogy kialakult egy ilyen viselkedés, amit kényszeres fantáziálásnak nevezek. Tinikoromban pedig kiterjedt a transz identitásra.

Mennyire barátkoztál az iskolában?

Oviban és iskolában is inkább akkor fordultam befelé, amikor egyedül voltam otthon. Amúgy voltak jó barátnőim. Tehát az egy ilyen vidám korszak volt végül is. Mindennel játszottunk, Barbival meg kisautókkal is, meg mindenféle szerepjátékokat, hogy most akkor kémek vagyunk vagy varázslók.

Ezért sem értem, amikor a transz aktivisták azzal jönnek, hogy valaki már kiskorában is tudta, hogy ő igazából fiú, mert kisautókkal játszott, vagy a fordítottja, hogy fiúként babázott. Ez szerintem szexista gondolkodás.

Nekem nagyon fura, amikor egy „diszfóriás” kisgyerek arról panaszkodik, mondjuk egy kisfiú, hogy ő nem akar péniszt, vagy egy kislány, hogy ő péniszt akar. Nálam ilyen nem volt. Egy gyerek a nemi szervét csak pisilésre használja, nem hiszem, hogy normális az, amikor azon problémázik, hogy mi van a lába között, de semmiképpen sem arra utal, hogy „rossz testbe született”, hanem arra, hogy valami lelki probléma áll fenn, például bántalmazták.

Tinédzserkorban alakult ki a testi diszfóriád?

Igen. A melleim elkezdtek nőni, szőrösödni kezdtem, és mindig ez a téma, hogy hát a női melleket el kell takarni, meg mit kell rá felvenni, és akkor ez már azért minket is aggasztott tinikorban. Ha valaki nem viselt melltartót a pólója alatt, azt még felnőttkorban is megszólták. Például anyám mondta, hogy valamelyik osztálytársamnak az anyukája nem szokott melltartót viselni, és az milyen dolog már. Meg a testszőrzet volt még az, ami hozzájárult nálam a transz identitáshoz. Voltak a tinimagazinok, azok a borzalmak, amiken röhögünk most így visszagondolva. És azokban is ezt láttad, hogy a lányokat le kell csupaszítani, mert másképpen igénytelen. Nekem volt köldöktől lefelé egy csík, tehát kicsit szőrösebb voltam talán, mint az átlag.

Ez nekem borzasztó nagy szorongás volt, hogy a szőr miatt nem vehetek föl akármilyen ruhát. Meg testnevelés órán, öltözködésnél, amikor le kellett bugyira vetkőzni.

Lányosan öltözködtem még a gimi második feléig is. Részben azért, mert azt láttam, hogy más is így csinálja. Nagyon felszínes voltam. Legyen fülbevaló, meg körömlakk, és akkor nézzünk ki jól. Közben akkor már totál depressziós voltam, ami először a gimi első évében jött elő, és akkor kezdtem el járni a gyerekpszichiátriára. A „férfi identitás” akkor még abszolút nem volt meg, csak a női test miatti kényelmetlenség gyülemlett fel, meg amiket láttam a társadalomban, ahogy a nőkkel bánnak.

Segített, hogy pszichológushoz jártál?

Igen, jó volt, csak utána elment szülési szabadságra, és évekig kezeletlen volt a depresszióm. És közben bejött ez a nemi identitás dolog. Legközelebb akkor találtam egy rendes terapeutát, amikor már abbahagytam a hormonkezelést.

A testképed milyen volt?

Zavart a magas hangom, a kerek arcom meg a mellem formája. Nem tetszett, hogy van ilyen kis pocakom. Másnak meg tök lapos. Én is ilyen deszka, egyenes hasat akartam, és emiatt fogyókúrázni kezdtem. Ez is akkora hülyeség így visszagondolva. Nagyon beteges. Naponta többször ráálltam a mérlegre, megszállott voltam. Később, amikor a nemváltáshoz kértem engedélyt, akkor az egyik szakvéleménybe bele is írta az orvos, hogy „a fiús külső elérése miatt fogyókúrázott”. Én meg nem mondtam, hogy az még akkor nem azért volt, hanem ráhagytam.

Mikor merült fel benned először az, hogy transz lehetsz?

Tinikorban is hall a gyerek olyanokat filmekből, sorozatokból, hogy léteznek ilyenek, mondjuk Thaiföldön, de akkor még azt hittem, ez csak azt jelenti, hogy egy férfi varrat magának mellet. Akkor még nem esett le, hogy hormonkezelés is létezik. A gimi közepe felé merült fel, 16-17 éves koromban. Anyám mondta is, hogy ő nem érti, miért nem elég az nekem, hogy fiúsan öltözködöm, meg a hajam fiús, hogy miért kell ez a műtét? Nálam nem volt átmenet, mint egy régimódi transz identitású nőnél, aki évtizedeken át férfias, úgynevezett buccs leszbikusként él, és évek után dönt úgy, hogy meglépi ezt. Nem volt olyan korszak, amikor fiús lány voltam, és jól éreztem magam, hanem egy csiricsáré, rózsaszín virágos kiscsajból egyből macsó férfibe akartam átmenni. Nem tudtam elképzelni a jövőmet nőként.

Kialakult egy rendes diszfória bennem addigra, a melleimet annyira gyűlöltem, hogy le akartam tépni, le akartam vágni.

Nem bírtam elviselni az arcomat, a női alakomat, mindenáron férfi alakot akartam. Ezért is nem bírom azt a felfogást, amikor azt mondják, hogy ha valakiben ennyire erős diszfória van, az biztosan transz. Teljesen fétises csávónak vagy egy depressziós kislánynak is kialakulhat borzasztóan erős nemi diszfóriája, de az nem azt jelenti, hogy helyes döntés átalakítani a testét.

15 éves koromban rászoktam a Yaoi Mangákra, amik szexuális tartalmú, nők által írt fiú-fiú képregények. Nagyon sokan „betranszultak” emiatt. Azt gondoltam, hogy férfiként akarok szexelni, nem nőként. Teljesen a függője lettem. Nem szabad, hogy egy gyerek akármit felügyelet nélkül megnézhessen a neten. 17-18 évesen pornót néztem. A hülye tranzícióba úgy kezdtem bele, hogy a női testről és a saját testemről is alig tudtam valamit. Tinikoromban azt hittem, hogy az összes női mell ugyanúgy néz ki, nem tudtam, hogy többféle alakjuk is lehet. Csak a pornóban láttam emberi testet.

Hány évesen mondtad azt a szüleidnek, hogy transz vagy?

18 évesen azt mondtam anyámnak, hogy inkább meghalok, minthogy nőként éljek, meg ha nem kaphatom meg ezeket a hormonokat. Azt gondolta, hogy ez egy korszak nálam, és hát igazából az is volt. Azt mondtam neki, hogy férfitestet akarok. Nem volt sajnos más választásuk, mint támogatni az öngyilkos fenyegetőzés miatt. Anyám is biztosan elkezdett kutakodni, hasonszőrű szülőket keresni. Az aktivisták és az orvosok sokszor tanácsolják azt a szülőknek, hogy meg kell a gyereknek adni, amit akar, mert „inkább egy élő fiú, mint egy halott lány”.

A családom azt akarta, hogy életben maradjak, és mivel elhitették velük, hogy ez az egyetlen módja, támogattak az önpusztításban.

Hova fordultál segítségért?

Elkezdtem tájékozódni mindenfelé, angol nyelven is, meg a Transvanillának a fórumán. Illetve Facebook-csoportokban, és a Youtube-on néztem videókat. Utánajártam, hogy a hormonkezelés és a névváltoztatás hogyan működik. Elmentem a Transvanilla oldalán megadott pszichiáterhez, ő feltette a szokásos kérdéseket, hogy mióta van ez, meg hogyan alakult ki. Azt mondtam, hogy férfitestet akarok, mert nem akarok nőként élni. Hogy utálom a női testemet. A klinikai szakpszichológustól is kellett egy papír. Ha jól emlékszem, egy-egy alkalommal találkoztam velük, és összesen körülbelül százezer forintot fizettem. Elvileg egy nőgyógyászati vizsgálat is kellett volna, de ez nálam nem történt meg. Hanem csak vérképeket csináltak, hormonszintmérést, trombózishajlam-szűrést, máj- és vesefunkciókat. Ezeket 18 évesen intéztem pár hónap alatt.

A pszichológus vagy a pszichiáter nem próbált meg arról beszélni, hogy mi miatt alakult ki a diszfóriád?

Egyáltalán nem. Elvégeztem egy-két ilyen Rorschach-tesztet, aminek a mostani terapeutám szerint sincs semmi köze ehhez. Ez tényleg arra ment ki, hogy adjál ötvenezret, és kapsz egy szakvéleményt. Leírták, hogy „megállapítható a férfi identitáshoz való tartós rögzülés”, ami „a női szerep továbbvitelét akadályozza”, és „a nemváltás pszichiátriai szempontból indokolt és nincs akadálya”. Ez volt a kulcsmondat, ami le kellett, hogy legyen írva benne. Nem próbáltak meg lebeszélni.

És utána mi történt?

Az endokrinológusnak a két szakvélemény kellett. Miután megkaptam tőle a receptet, kiváltottam a gyógyszert. Az Androgélt naponta kell a bőrre felvinni, a felsőtestre. Ez tesztoszteron, hormonhiányos férfiaknak gyártják normál esetben. Elkezdtem szedni 18 évesen, nyáron volt az érettségim. Már egy-két hét múlva kérdezték a tanárok, hogy meg vagyok-e fázva. Vannak olyan változások, amiket nagyon gyorsan elintéz, például a hangom elkezdett mutálni, mélyülni, erősödött a testszőrzetem, pattanásos, aknés lett a bőröm, abbamaradt a menstruációm.

Volt utánkövetés orvossal?

Körülbelül 3 havonta találkoztunk, háromhavi gélt írt fel, és megkérdezte, minden oké-e, és mondtam, hogy oké. És kellett vérképet csináltatni, évente trombózis, máj- vesefunkció vizsgálatot. És hasi- meg mellultrahangot. Egy idő után a gélről injekcióra váltottam.

Gondoltál műtétekre?

Ahogy elkezdtem az egyetemet, elmentem egy plasztikai sebészhez, akit akkoriban ajánlottak a transz fiúknak a mell eltávolítására, masztektómiára, de végül nem mentem vissza hozzá. Pedig ezt még a család is támogatta, tehát a nagyszüleim meg mindenki biztosított, hogy ha én ezt tényleg szeretném, akkor van megtakarított pénz, ők támogatnak anyagilag is. Másrészt méheltávolítást is terveztem, az egyik orvosom felajánlotta, hogy százvalahányezer forintért megcsinálja, és már az időpontfoglalásnál tartottunk. Szóval nem sokon múlott, hogy megcsináltassam a műtéteket.

Végül miért nem történtek meg?

Sokáig reménykedtem még benne, hogy hátha kimegyek külföldre, és akkor egy tapasztaltabb orvossal tudom megcsináltatni. Az emlőeltávolítást utána még sokáig terveztem. Az endokrinológusom mondta, hogy el kellene távolítani a belső nemi szerveket, mert kialakulhat daganat, és ha nem távolíttatom el, akkor nem kezel tovább. Külföldi csajoktól is láttam, hogy sokáig meghagyják, sőt még olyat is, aki szül. Én a műtétektől nagyon ódzkodtam, meg ezeknek a mindenféle testmódosításoknak már tini lánykorom óta ellene voltam, és mégis valahogy megindokoltam, hogy ez a transz dolog kivétel. Az elején, nagyon sokáig mindenáron péniszt akartam, de erről már akkor letettem, amikor felkerültem egyetemre. Illetve utánanézem, és a falloplasztikát abszolút elfogadhatatlannak találtam. Kényelmes módon a többség csak a melleltávolításig megy el, mert ez a péniszkonstrukció még nekik sem éri meg. Ez nem egy valódi nemi szerv. Amikor még nagyban transz identitású voltam, és már három éve hormonon voltam, és már nagyjából meg voltam elégedve a változásokkal, akkor elkezdett egy gondolat motoszkálni a fejemben, hogy jó, örülök, mert férfiasan nézek ki, de igazából ez nem elég.

Én csak akkor lennék boldog, ha férfinak születtem volna, de ezt meg nem kaphatom meg.

Tehát akkor mégse tudok így élni. Akármilyen sikeres az átalakulás, sokaknak még az sem elég, és még így is öngyilkosok lesznek.

Amikor transzneműnek vallottad magad, akkor számodra ez mit jelentett? Hittél abban, hogy rossz testbe születtél?

Nem, ez nekem soha nem volt, és ez is kezdett el idegesíteni. Elkezdtem kritikusan gondolkodni a transzmozgalommal kapcsolatban. Nem gondolkodtam így, hogy én egy női testbe zárt férfi vagyok, meg hogy egy férfi lélek van bennem. Tisztában voltam vele, hogy nő vagyok, ilyennek alakított ki a természet, csak férfitestet szeretnék, és mivel rendelkezésre áll ilyen kezelés, élek a lehetőséggel. De azt, hogy női testbe született fiú lennék, ilyet soha nem gondoltam. Azt hittem, hogy ezt biztosan csak a kisebbség értelmezi így, aki vallásos módon gondolkodik. Később rájöttem, hogy a többség tényleg ennyire szó szerint, komolyan gondolja, és ilyen téveszmés. Nem csak úgy tekint magára, hogy ő egy férfi, aki női testet akar, hanem úgy, mintha nő lenne, „női agya” lenne, csak férfiteste van. És úgy kell csinálnia a társadalomnak, minthogyha egy nő lenne, mert különben transzfób meg náci meg mit tudom én.

A gyógyszerrel voltak problémáid?

Sokkal pattanásosabb lettem, a bőrömet széttrancsíroztam, tönkretettem, tele voltam sebekkel, ezeket a tesztoszteron okozta. Ez is olyasmi, amire az orvosnak figyelnie kellene, hogy ne dobjunk meg tesztoszteronnal egy olyan embert, aki amúgy is szenved a kényszeres bőrnyomkodástól. Abban csak reménykedtem, hogy hátha azoknak a szerencséseknek az egyike leszek, akiknek egészen megmélyül a hangja, nem marad ilyen „nyávogós”, mutáló, amire nem számítottam, hogy konkrétan tönkremegy. Két és fél éve vagyok hormonmentes, és ha kicsit tovább beszélek, akkor fáj a hangom, berekedek, nagyon könnyen megfázok. Amíg tesztoszteront szedtem három évig, akármilyen szarul is voltam, borzasztó mélypontok voltak, nem tudtam sírni, és ezt más transz identitású csajoktól is hallottam. Van, akinek egy ádámcsutka-szerű kis porc képződik, nekem is képződött. Van, akinek tönkremegy az énekhangja. Nem számítottam rá, hogy bizonyos hangok egyszerűen nem jönnek ki a számon. Nem tudok kiabálni, sikítani vagy nevetni, és bizonyos hangmagasság felett énekelni. Olyan, mintha egy gombóc lenne a torkomban. Miután abbahagytam a hormont, utána még fél évig eltartott a hatása, addig normál férfi szinten voltam. És hallottam más betegségről is, amiktől féltem. Mellfájdalmat azután tapasztaltam, miután abbahagytam a hormonkezelést. Ez nem a menzeszhez kapcsolódik, tehát összevissza jön elő.

Mikor volt az a pont az életedben, amikor azt érezted, hogy nem jó úton jársz?

Volt egy nagyon hosszú depressziós fázisom, amikor otthagytam az egyetemet, és hónapokig egyedül feküdtem egy garzonlakásban, átaludtam a napokat. Azt vettem észre, hogy elpocsékoltam az elmúlt éveket, és az iskolával se haladok, az is betett, hogy mindig a tranzíción kattogott az agyam, és pornófüggő lettem. Tinilányként is állandóan szexuális tartalmú képregényeket nézegettem, már a kezelés előtt is. Miután rengeteg tesztoszteron bekerült a szervezetembe, akkor meg pláne állandóan a szexen járt az eszem. Miután nem volt rá kapacitásom, abbahagytam a kezelést, a hormonszintváltozás meg valószínű csak még tovább súlyosbította a depressziómat. Elkezdtem ilyenekben is gondolkodni, hogy lehet, hogy nembináris vagyok. A neten láttam, hogy lehet „vegyesnek” is lenni, például valakinek megmarad a melle, de közben férfinak nevezik. Pár hónap múlva elkezdtem járni ahhoz a terapeutához, akihez most is járok, egy ideig jobban voltam, de egy év múlva, akkor már „hormonmentesen” megint volt egy depressziós fázisom. Pont akkor volt az LMBT Történeti Hónap, amikor elkezdtem belőle kimászni. Videókat néztem, meg a transzközösségbe is elkezdtem megint járkálni. Párszor voltam korábban is ilyen eseményeken, de ritkán.

Elkezdtem a pornófüggőségről is gondolkodni, egyedül is, meg a pszichológusommal. Meg a feminizmusról, meg a transz dolgokról. Minél többet láttam a transz mozgalomból meg az emberekből, annál jobban láttam, hogy ez nagyon szexista. Rátaláltam genderkritikus tartalmakra, és akkor lassacskán elindult valami bennem. Már hallottam korábban is ezekről a feministákról, épp csak annyit, hogy „ilyen jobboldali nők”, és kábé ennyi. Cáfolatokat akartam keresni arra, hogy szexista és homofób ez az egész transz elmélet, mozgalom, aktivizmus, de nem találtam sajnos.

Nem kaptam választ azokra a kérdésekre, amikre szerettem volna,

például, hogyan tudja egy férfi nőnek érezni magát, mikor nőnek lenni nem egy érzés, miért nem számít homofóbiának az, amikor egy meleg férfit át akarnak alakítani heteró nővé, miért nem igaz az, hogy a transz mozgalom csak megerősíti a nemi sztereotípiákat. Csak olyanokat mondtak, hogy „hülye TERF” (trans-exclusionary radical feminist, transzkritikus radikális feminista – a szerk.). És akkor végül rátaláltam a radikális feminista csoportokra.

Volt egy transz beszélgetés, ami nagyon kiverte nálam a biztosítékot. Pár nő olyanokat kezdett el mondani, hogy ő azért „nembináris”, (azaz se nem nő, se nem férfi – a szerk.), mert a többi kolléganőjével ellentétben ő széttárt lábakkal ül, meg ért a kocsikhoz, meg határozott, agresszív, és úgymond ő a férfi a kapcsolatban. Totál leesett az állam, hogy ezek a nők egy rakás ilyen szexista baromságot felsoroltak, és senki sem szólt rájuk a nagy transzaktivisták közül, hogy hallod, ez baromi nagy hülyeség. Senki sem mondta meg nekik, hogy ez a gondolkodás baromira regresszív. Rádöbbentem, hogy ők komolyan ezt gondolják. És ez volt az egyik fordulópont. És ráadásul ekkorra a diszfóriám is csökkent.

Miért csökkent a diszfóriád? A terápiának köszönhetően?

Az is biztos nagyon sokat segített. 23 éves voltam már akkor. Jellemzően huszonéves korára egy csomó csaj, aki tinikorában elkezdett transzként azonosulni, rádöbben a valóságra. Ilyenkor növünk fel. Meg az elején nagyon utáltam a mellemet meg a széles csípőmet, és akkor teltek az évek, és a harmadik év végére már nagyon egyenes lett az alakom, ilyen téglalap alakom lett, nem pedig női. Ment egy ilyen alkudozás is, hogy jó, hát vannak alacsony férfiak, vannak olyan férfiak, akiknek van melle, vannak olyan férfiak, akiknek széles a csípője. Vannak olyan férfiak, akiknek magas a hangja. Tehát akkor bebeszéltem magamnak, hogy nem baj, hogy nem vagyok olyan férfias, de ha tényleg elfogadom a nőies testem, akkor miért folytassam a tranzíciót? Végül be kellett ismernem magamnak hogy nem megoldás elmenekülni a női lét elől.

Hogyan reagált a detranzíciódra a családod?

Anyámnak mondtam először, aki továbbadta. Nem volt belőle nagy lelkizés szerencsére. Volt a családból, aki nagyon támogató volt annak idején, ő nem értette, mitől gondoltam meg magam. És nehéz elmondani.

Csalódott voltál ezek után? Vagy dühös a transz mozgalomra?

Még most is az vagyok. Már egyáltalán nem értek egyet ezzel, életellenes ez az egész gondolkodás. Ez a testmódosításról szól. Nehezen fogom fel, hogyan tudták átvenni az uralmat a tudományos élet fölött, az egészségügyi szervezetek fölött, és meggyőzni az embereket, hogy ahhoz, hogy valaki működőképes legyen, be kell tenni két szilikont a mellkasába vagy meg kell csonkítani az egészséges nemi szervét. A melegek jogait, a nők jogait, a gyerekek jogait, a mentális betegek jogait is megsértik.

Mit tanácsolnál egy hasonló helyzetű fiatalnak, mint amilyen te voltál?

Ne foglalkozz a külsőddel, hogy hogyan áll a hajad, meg hogy van-e ott pattanás vagy egy szőrszál, szard le, foglalkozz olyan dolgokkal, amiket szeretsz, a hobbiddal, tanulással, fedezd fel a világot, barátkozz.

Ne ülj otthon, ne lógj a neten meg a közösségi médián, hasznosan töltsd el az idődet, ne befelé fordulj, ne azon járjon állandóan az agyad, hogy túl széles a csípőd vagy túl nagy a melled vagy túl magas a hangod. Éljél!

---

A detranzícionálók aránya

Detranzícionálók arányára vonatkozó felmérések Magyarországon nincsenek. A tranzíciót megbánók és detranzícionálók számát, illetve arányát nemzetközi szinten heves viták övezik. Előfordul, hogy valaki megbánja a tranzíciót, de orvosi vagy más okból nem detranzícionál (lásd: Corinna Cohn cikkét). A Cornell Egyetem What We Know projektje keretében végzett áttekintés szerint az 1991 és 2017 közötti szakirodalomban 0,3 és 3,8 százalék között volt a megbánók aránya. A kritikusok szerint ezek a becslések nem elég megbízhatóak, mert az utánkövetés nem teljes körű és nem elég hosszú távú. A valós arányok ennél magasabbak lehetnek. A hivatalos orvosi statisztikákban a detranzícionálók sokszor nem jelennek meg, ugyanis azok a személyek, akik abbahagyják a folyamatot, gyakran nem mennek vissza a klinikákra, ahol – véleményük szerint – félrekezelték őket. Emellett az is kétséges, hogy ezek a kutatások mennyire érvényesek ma, ugyanis a tranzícionálók demográfiai összetétele gyorsan változik: átlagéletkoruk csökken, és nő a biológiai nők aránya. Egyes szakértők attól tartanak, hogy a közeljövőben növekedésre számíthatunk. Ezek a félelmek megalapozottnak tűnnek. Egy angliai genderklinika adatai alapján készült 2021-es tanulmány például már 6,9 százalékos detranzíciós arányt talált.

Borítókép: Transzjogi aktivisták a londoni Pride-on 2022 júliusban. WIktor Szymanowicz, Nur Photo/AFP

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt