A kuvaszok köszönik, jól vannak, és eszük ágában sincs kihalni
2019 április 11., 15:33
Kuvasznak, kárpáti pásztornak egy a hangja
Az alapsztori borzasztó egyszerűnek tűnik: a kolozsvári rendező, Lakatos Róbert utódot szeretne szeretett öregedő kuvaszának, Talpasnak. De aztán hamar kiderül, hogy mint általában a környékünkön mindent, még egy szimpla kutyaszaporítást is mélyen befolyásolhatnak a nemzetpolitikai hatások, és hirtelen nagyon messzire vezet a kérdés, hogy milyen is egy jó kuvaszkölyök.
Lakatos a kutyája utódkeresésének történetét öt éven át követte nyomon, ebből született meg a Ki kutyája vagyok én?, amit a Verzió Fesztiválon történt hazai bemutató után után csütörtöktől mozikban is lehet látni. A Ki kutyája vagyok én? papíron dokumentumfilm, de a rendező közben sokat szórakozik velünk, a film tele van kikacsintásokkal, így nem csoda, hogy sok helyen szatirikus dokumentumfilmként listázzák.
link
Forrás
Ami persze furcsa, kevert műfaj, de hamar kiderül, hogy ez remekül passzol a furcsa, kevert fajú kutyákhoz. Lakatos, miközben elsősorban kutyájának sikeres pároztatását tartja szem előtt, egyre inkább belebonyolódik a magyar-erdélyi-román többes identitás feneketlen mély problémahalmazába.
És alapvetően a kutyaszaporítás és törzskönyvezés kérdése felől ugyan, de azért elég könnyű kiszúrni a különféle áthallásokat az embervilág felé. Lakatos nem is csinál titkot abból, hogy van mód e áthallásokra, a Maszol például idézte egy korábbi nyilatkozatát: „Szerettem volna elmondani a véleményem olyan társadalmi és politikai problémákról, amelyek befolyásolják az életemet, de amelyek kapcsán már szinte senki sem hallgat meg senkit, csak tolja mindenki a magáét. Ezért inkább az alteregóm, Talpas kutya és az ő kutyavilágának problémáiról készítettem filmet, hátha az ő és sorstársai ugatása nagyobb empátiát és figyelmet képes ébreszteni, mint az enyém.”
A filmhez visszatérve: a cselekmény onnan bomlik ki, hogy Lakatos a Talpasnak szánt menyasszony keresése során viszonylag hamar belefut a kuvaszokkal szemben sokak által osztott aggályokba, hogy ez a fajta túl van már a fénykorán: kicsi az állomány, túlzott a beltenyészet, és a kuvasz már közel sem annyira jó pásztorkutya, mint régen volt, a kutyák fizikai képessége és természete is rosszabb lett az évtizedek során.
Ebben a vitában képtelenség igazságot tenni (pár éve mi is beszélgettünk a Magyar Kuvasz Fajtagondozó Egyesület elnökével a hazai állomány helyzetéről), mindenesetre Lakatos a hallottak alapján egy ponton úgy dönt, hogy lehet ugyan, hogy a kuvaszoknak harangoztak, de épp ezért válik immár nemcsak személyes, de nemzeti céllá is, hogy nagyszerű kutyája, Talpas genetikai állományát továbbörökítse.
A film innentől csap át egy utazófilmbe, Lakatos és kicsi stábja hol budapesti komondortenyésztőt látogat meg, máskor erdélyi pásztorok kölyökkutyáival ismerkednek, versenybírókkal beszélgetnek vagy kutyákon és embereken végzett DNS-vizsgálatok eredményeiről gondolkodnak, szigorúan nemzetpolitikai szempontból persze.
Egy ponton felmerül az is, hogy ha már a kuvaszvérvonal valóban nem tűnik megmenthetőnek, akkor itt lenne az ideje egy teljesen új, erdélyi pásztorkutyafaj kitenyésztésének, de ott aztán hamar kiderül, hogy a nemzetközi szabályozás miatt az új kutyafaj mindenképp román kéne legyen, amit Lakatos viszont szeretne elkerülni. Persze a túlzóan nemzeti szabályok minden irányból bekavarnak: hamar kiderül az is, hogy a kuvaszok helyzetét az a magyarországi szabályozás is nehezíti, mely szerint a határontúl született kölyköket nem lehet törzskönyvezni.
A Ki kutyája vagyok én? nagy erénye, hogy a kutyatenyésztési és fajtamentési szempontok mentén bőven adódó asszociációkat az etnikai hovatartozásról meg a kevert fajúság mibenlétéről egyáltalán nem rágja a szánkba, sőt, a film nézése közben néha pont azon lehet elgondolkodni, hogy az eszünkbe jutó képzettársítás vajon Lakatos szándéka szerint való-e, vagy csak nekünk lódult meg a fantáziánk.
És hiába az évszázados komoly kérdések, Lakatos ügyesen talál rá a formára, ahogy szórakoztatóan lehet ezekről a dolgokról beszélni anélkül, hogy bárki feleslegesen megbántódna: a nemzetiségi sérelmek és ellenérzések visszatérő szólamait például egymásra ugató kutyák szövegbuborékjaiba helyezi bele. És miközben végig lehet szurkolni azon, hogy összejön-e az utódnemzés Talpasnak (ezt nyilván Lakatos sem tudhatta előre, így a történet alakulása őt is sokszor meglepi), a film 80 perces játékidejének jelentős részében pompás magyar és regionális pásztorkutyák cameóznak a vásznon, ez pedig önmagában még egy erős érv a Ki kutyája vagyok én? megnézése mellett.
A filmet egyelőre minden nap 18.30-tól vetítik a Puskinban, november 14-én, hétfőn 18 órától pedig a Művész moziban vetítés és beszélgetés is lesz, történészek és szociológusok részvételével.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.