A White Lotus második évadában kevesebb a gazdag, és a hiszti is kevesebb amiatt, hogy valaki nem a legdrágább szobát kapta, emellett pedig leszedték a gazdag fehérek vs. őket kiszolgáló feketék témáról is a hangsúlyt. Cserébe átrakták a szexre, a vágyra, a nemiségre és a toxikus maszkulinitásra. A karakterek bűne már nem feltétlenül a szűk látókörű gazdagság, a fő nyomora mindenkinek inkább a végtelen és alantas önzőség, a bizalmatlanság és a versengés. A hatalomért, a pénzért, a szexért. Ami egyezik, hogy az első jelenetben közlik velünk: itt valaki meg fog halni egy hét szicíliai nyaralás után, nekünk pedig van hét részünk, hogy találgassuk, kinek a teste lebeg majd a Földközi-tengerben.

• A mogorva és szarkasztikus, csodálatos pofákat vágó Harperé?
• A tőle érzelmileg és szexuálisan látványosan tartózkodó és túl sok szempontból bizonytalan férjéé, Ethané?
• A messziről elkerülendő macsótípus Cameroné?
• Az önmagáért kiállni képtelen és kissé gerinctelen Portiáé?
• A toxikus maszkulinitást tökéletesen lefedő Di Grasso család férfitagjai közül bárkié?
• A Jennifer Coolidge által alakított, továbbra is pokolian gazdag, érzelmileg instabil és lehetetlen személyiségzavarokkal, illetve valószínűleg függőségekkel küzdő Tanyáé?

Egyvalaki van, akiről biztosan tudjuk, hogy nem hal meg: Daphne, Cameron felesége, mert az első – vagyis utolsó – jelenetben ő az, aki sikoltozva szalad ki a vízből, miután összetalálkozott egy hullával.

Értem és látom mindenki teljesen jogos rajongását a Tanyát alakító Jennifer Coolidge-ért, de Daphne (Meghann Fahy) magasan a legjobb karaktere ennek az évadnak, övé a legnagyobb alakítás is az utolsó részben, amikor fél percig csak némán néz, de a tekintetében ott van minden érzelem, majd közli: