Van az a mém a rajzolt lóval, ami tök egyszerűen, mégis látványosan mutatja be, hogy egy sokévados sorozat hogyan lesz egyre rosszabb a vége felé. Valami egészen hasonló történt a The White Lotus (Fehér Lótusz) című HBO-n futó sorozattal is, csak itt egyetlen évad és mindössze hat rész alatt sikerült egy egészen elképesztő mélyrepülést összehozni, méghozzá az utolsó rész legutolsó tíz percében.

De még mielőtt mindenki kedvét elvenném nemcsak a sorozattól, de attól is, hogy ezt bárki végigolvassa:

az utolsó tíz perc kezdetéig ez egy egészen kiváló sorozat, csodás társadalmi szatíra, tele borzalmas alakokkal, akik közül alig lehet valakivel együtt érezni.

Szinte fájt, hogy csak hetente érkeztek az új részek, és nem lehetett darálni. Jó a zene, szép a táj, mindenhol pálmafák, homokos tengerpart, az egész közepén pedig ott áll Hawaii egyik szigetén egy sokcsillagos szálloda, ahova szörnyen gazdag (de legalábbis felső középosztálybeli), sokszor arrogáns és zömében fehér vendégek érkeznek, akiket kevésbé gazdag, zömében nem fehér alkalmazottak szolgálnak ki. És ha az így is nyilvánvaló feszültség nem lenne elég, már az első percekben belengetik, hogy a végére valaki meghal.

De bármennyire betolták az arcunkba már a legelején a koporsót, az utolsó részig egyáltalán nem azon agyal a néző, hogy vajon ki és hogyan hal majd meg. A sorozatot író és rendező Mike White inkább arra fekteti a hangsúlyt, hogy apró részletekig menően megmutassa nekünk a jólét létező összes szörnyűségét, hogy milyen szintű tragédiák lesznek abból, ha valaki nem a legdrágább szobát kapja egy hotelben.

És miközben egy naplementeszínű filteren keresztül nézhetjük a gazdagok nyomorát a pálmafák alatt, láthatjuk az őket mélységesen megvető, de mégis mosolyogva kiszolgáló személyzet szenvedéseit is, aminek néha egy szimpla sírás, néha egy egészen váratlanul megindult szülés, néha pedig egy drogos és egyben dühös orgia, esetleg egy kis bőröndbe szarás lesz a vége.