Mióta van áram, az izlandiak minden nyár végén az utcákat járják, és lundafiókákat hajigálnak a parti szirtekről
Izland a világ legnagyobb lundapopulációjának ad otthont, az év bizonyos részein az égboltot belepik az éhező fiókákhoz friss hallal hazatérő madarak. Bár a lunda a szigeten a leggyakoribb madárfaj, az elmúlt húsz évben csökken a számuk: a kilencvenes évektől kezdve egyre kevesebb az újszülött fióka. 2018-ban a sziget lundapopulációja 7 millióról nagyjából 5,4 millióra csökkent.
Ebben közrejátszhatott többek között a
- klímaváltozás,
- a túlhalászat,
- a környezetszennyezés,
- és hogy az ezekből következő egyre súlyosabb élelemhiány.
Márpedig ha nincs elegendő élelem, a lundák előbb magukat lakatják jól, minthogy éhezzenek a fiókák javára.
Hogy miért gyűlnek össze Izland lakosai évtizedek óta, hogy az utcákat járva lundafiókákat kutassanak, csak hogy ledobják őket a szirtekről, később kiderül, de előbb a kontextus:
Mivel a lundák nagyjából 25 évet élnek, először nem volt túl feltűnő, hogy csökken a populáció, de az utóbbi években egyre nagyobb figyelem övezi az ügyüket. Korábban fontos élelmiszerforrást jelentettek a sziget lakóinak, ínyencséget az odalátogatóknak, mostanra azonban jelentősen korlátozták a vadászatot.
2021-ben úgy tűnt, a lundák kezdenek a lábukra állni, de a hétszázezer új fiókának a nyár közepére alig több mint a fele maradt életben. Az sem segít, hogy egy példány évente csak egy tojást rak. "Ha van egy elbukott generáció, majd még egy, majd még egy és még egy, a populációnak nagyjából annyi" - mondta Rodrigo A. Martinez, a Dél-izlandi Természetkutató Központ Munkatársa.
Az év nagy részében a lundák egyedül élnek, az Atlanti-óceán északi fagyos vizéből lakomáznak, és csak késő tavasszal térnek vissza sokasodni és gyarapodni a szigetek szirtjeire. Miután a fiókák kikelnek a tojásból, a szülők 40 napig velük maradnak, majd magára hagyják őket. A szörnyen magányos fiókák előbb-utóbb szörnyen éhessé válnak, és egy ponton muszáj nekivágniuk az óceánnak.
Csakhogy
a lundák a holdfényt használják a tájékozódáshoz, ami elég avittas módja a tájékozódásnak: a rendszert könnyen bezavarhatják a közeli városokból érkező éjszakai fények. Ezért az óceán helyett a fiókák sokszor a városban kötnek ki, ahol a halszerzés szinte csak és kizárólag piaci alapokon működik, a fiókáknak pedig valószínűleg, lévén hátrányos szociális helyzetből érkeznek, elég nehéz dolguk lenne a piacon való érvényesüléssel. Itt jönnek képbe a helyiek.
A lundák lakta területek környékén a helyieknek szokássá vált, hogy az amúgy is csökkenő populáció tovább fogyását megakadályozandó, az eltévedt fiókákat visszatereljék a helyes irányba. Autók alatt, kukákban és a kikötő különböző pontjain szokás rájuk találni.
A fiókának, miután megtalálták, a helyiek először feljegyzik az adatait, majd ledobják a legközelebbi szirtről, hogy a tengeri szél segítségével megtalálják a helyes utat. Az Insider egy helyi 86 éves férfira hivatkozva írja, hogy ezek a nyár végi séták azóta tartanak, hogy a szigeten először bevezették az áramot. Egy másik lakos azt állítja, hogy 25 éve még esténként akár száz fiókát is meg tudtak menteni, mára már szerencsés, ha a szezonban összesen találnak annyit.