Pár napos kora óta bilire tesszük a gyerekünk, és egy évvel később már látni, hogy miért jártunk jól

Kicsit több mint egy évvel ezelőtt született meg a gyerekünk, és alighanem a világ legkevésbé meglepő vagy eredeti megállapítása, hogy azóta fenekestül felfordult az életünk. A szülőségben azóta is folyamatosan egyszerre tűnik minden rendkívülinek, nagyszerűnek és bizarrnak, közben meg folyamatosan érzem azt is, hogy mindezek csak befelé, számunkra ennyire rendkívüli történések, és amúgy nem sok érdeklődésre tartanak számot.

Épp ezért elég sokáig biztos is voltam abban, hogy nem fogok a gyerekkel kapcsolatos személyes tapasztalataimról cikket írni, mert hasonlóval eleve tele az internet, és mert tizenpár hónap messze nem ad elég fogódzót az ilyesmihez. De aztán szép lassan világossá vált, hogy van egy olyan részlete a történetünknek, ami sokak kíváncsiságát felkeltette és kifejezetten gyakran kérdezgettek róla, és ezért talán írni is érdemes lehet erről: hogy hogyan nézett ki a gyakorlatban, ahogy mi már egészen korán, pár napos korában elkezdtük a fiunkat bilire tenni.

Ez az irányzat az elmúlt években itthon is terjedni kezdett, tematikus csoportok meg oldalak jöttek létre, de az újdonságát jelzi, hogy még igazi magyar neve sincs, legtöbbször csak „EC-zésként” szokás emlegetni, ami az angol elimination communication kifejezésből jön, és a lényege, hogy a gyerekek igazából már újszülött koruktól fogva rendkívül nyitottak arra, hogy ne kelljen a saját pisijükben és kakijukban* feküdniük, csak kommunikációs gátak nehezítik, hogy ezt megértessék a világgal, ez azonban gyakorlással áthidalható.

Persze valójában ebben nincs sok újdonság, hosszú évezredeken át nőttek fel embergyerekek úgy, hogy jóval kötetlenebb körülmények között végezhették a dolgukat, és a világ számos országában még ma is ez a helyzet sokak számára. Ami változást jelentett, az a nyugati világban az eldobható pelenkák 20. századi rohamos terjedése, melynek köszönhetően dokumentáltan ki is tolódott az átlagos életkor, amikor szobatiszták lesznek a gyerekek. Az EC-zés ennyiben visszatérés egy jóval természetesebb megközelítéshez, de közben figyelve arra, hogy a modern lakáskultúra-koncepciónkkal nehezen férne össze a meztelenül rohangáló, kedvére bárhova odapisilő gyerekek jelenléte, ezért a módszer köztes megoldást kínál: a pelenkára nem a pisi/kaki helyeként, hanem csak amolyan biztosítékként tekint és a cél az, hogy közös tanulással elérjük, hogy ne nagyon jusson bele semmi.

Az EC-zés elkezdése nálunk szervesen összekapcsolódott egy másik döntéssel: azzal, hogy a kezdetektől fogva mosható pelenkát akartunk használni. A teljesen nyilvánvaló ökológiai szempontok mellett (döbbenetes mennyiségű szemét képződik az eldobható pelenkák után) erős anyagi érvek is szóltak a döntés mellett. Bár a jobb minőségű mosható pelenkák sem olcsók, de elég az elején beszerezni néhány szettet, amivel aztán elég sokáig ki lehet húzni. Ráadásul a kinőtt, már nem használt pelenkáknak virágzó másodpiaca van az interneten, azaz használtan is lehet jó darabokat találni, ha pedig már nincs rá szükségünk, ugyanolyan könnyű tovább is adni őket.

Az eldobható/mosható pelenkákkal kapcsolatos dilemmában elsőre persze erős érvnek tűnik az eldobható oldalon, hogy a mosható pelenkákat bizony mosni kell, és míg a pisinél ez csak sima, magas hőfokú mosógépes mosást jelent, a kaki esetében további lépéseket igényel, hiszen a pelenkában használt betétből előbb ki kell szedni a kontentet, majd érdemes azonnal kisúrolni, hogy elkerüljük a makacs foltok kialakulását.

És ezen nincs mit szépíteni: nem ezek a gyerekvállalás legszórakoztatóbb-legfelemelőbb pillanatai. Azaz hamar érdekeltté váltunk abban, hogy a fiunk a lehető legkevesebb alkalommal kakiljon a pelenkába. És itt jött képbe az EC.

Az EC mögött meghúzódó logika faék egyszerűségű: az a korábban már említett felismerés hajtja előre, hogy igazából a gyerekek sem annyira szeretnek a saját pisijükben meg kakijukban ülni, és kifejezetten reszponzívak minden ötletre, ami abba az irányba hat, hogy elkerülhessék ezt.

Azaz egy klasszikus win-win szituáció lehetősége sejlik itt fel, mely létrejöttének legnagyobb gátja a kommunikáció, illetve annak hiánya: a beszéd megjelenésétől ekkor még fényévekre vagyunk, és a babák nonverbális kommunikációs jeleit dekódolni pedig sokszor egyáltalán nem könnyű feladat.

A témával foglalkozó oldalak alapján az EC-zést el lehet később is kezdeni, féléves vagy egyéves kor után, de vannak, akik hozzánk hasonlóan már újszülöttkorban belefognak. A legelején ez persze teljes vakrepülés volt, egy pár napos baba külvilágnak szánt jelzései még elég szűk skálán mozognak, de aztán hamar változni kezd a helyzet, és a szülők feladata innentől a nyomolvasás lesz: el kell kezdeni odafigyelni minden olyan apró jelre, ami esetleg arra utalhat, hogy valami készülhet. Fintorok, homlokráncolás, görcsösebb hangok, hirtelen megszakított tevékenység, ilyesmik. És ha ilyet tapasztalunk, akkor pelenkát leszedve felkínáljuk neki a lehetőséget. Kezdetben egy bili felé emelve, később pedig már a wc fölé tartva a gyereket. (A megfelelő pózokkal kapcsolatban többféle iskola létezik, szerencsére az internet tele van segítő fotókkal.)

A jelek olvasása mellett érdemes támaszkodni a mindennapok ritmusára is, melyek a felnőttek életében is meghatározóak, és bili vagy wc fölé tartani a gyereket ébredés és étkezések után, indulás előtt vagy ha megérkezünk valahova és kikerül a babakocsiból vagy hordozókendőből. Mi minden pelenkázáskor is felkínáltuk neki a pisilés/kakilás lehetőségét, egy idő után úgy tűnt, szinte számít erre és már pár hónapos korától volt, hogy órákig ugyanazt a száraz pelenkát adtuk rá újra meg újra, mert mindig a bilibe pisilt.

Eleinte akadtak bőven vaklármák épp úgy, mint csúnya benézések, de ez szükségszerűen része a közös tanulási folyamatnak. Ráadásul szerencsére amíg a gyerek csak anyatejen él, addig nem annyira vészes a helyzet: legtöbbször viszonylag szagtalan, könnyen kiöblíthető, elég híg anyag távozik belőle. A tét hathónapos kortól kezdve emelkedik érezhetően, amikor a legtöbben elkezdik a hozzátáplálást, ami kakifronton mind textúrában, mind szagban elég radikális változásokat képes előidézni.

Mi a hozzátáplálásnál a pépes-pürés szakaszt teljesen kihagyva rögtön a szilárd, felnőtt ételekkel kezdtünk. Természetesen erre is van angol betűszavas elnevezése, az EC-hez képest itthon is jóval ismertebbnek számító BLW, azaz a baby-led weaning. Ennek az irányzatnak a lényege, hogy hat hónapos kortól kezdve néhány kivétellel, mint például a cukrot tartalmazó vagy a fulladásveszélyes (például egész csicseriborsó) dolgokat leszámítva tegyünk mindent oda a gyerek elé, amit mi is eszünk, és engedjük, hogy kedvére megismerkedjen mindennel. Ebben az időszakban az evés elsősorban még nem a tápanyagbevitelről szól, azt a baba továbbra is főleg az anyatejből vagy a tápszerből kapja, úgyhogy semmiféle problémát nem jelent, ha nem eszik nagy mennyiséget és az elé rakott inkább ételeket egymásba passzírozza, eldobálja, az arcára keni és így tovább.

A projekt mégsem felesleges ételpazarlás, mert az étkezések kaotikussága ellenére közben azért folyamatosan meg is kóstol dolgokat, és nyilván minden gyerek teljesen más, ezért túlságosan messzemenő következtetéseket nem szabad levonni, de nálunk egyelőre tényleg szép sikereket hozott a módszer: kicsit több mint fél évvel a kezdés után lelkesen eszik mindent, zöldségektől különféle főtt ételeken és húsokon át az épp aktuális kedvencéig, a fetával töltött olívabogyóig.

A részben felnőtt ételekre épülő étkezések viszont egy idő után kisméretű, de állagra egészen felnőttszerű kakikat eredményeznek, és innentől már tényleg van súlya annak, hogy milyen mértékben válik életünk részévé a pelenkasúrolás. És itt ért be a korán elkezdett EC-zés: már a hozzátáplálás megkezdése előtti időszakban is elvétve csúsztunk le kakikról, de az elmúlt 6-8 hónapban talán összesen ha 2-3 alkalommal volt szükség a kakifoltok kezelésére, és ezek között volt igazán balszerencsés eset is, amikor az autóban, gyerekülésbe bekötve kezdett el jelezni, de még percekig esélytelen volt bárhol megállni.

Az EC-vel szembeni gyakori ellenérv (már amennyire felületes netes keresgélésem alapján le tudtam szűrni), hogy rengeteg időt és erőforrást igényel a szülők részéről, de ez egyáltalán nem tűnik meggyőzőnek. Pelenkázni így is-úgyis kellett volna, és lehet, hogy a korai hónapokban valamennyivel gyakrabban kellett ezzel foglalkoznunk, mintha csak pár óránként ellenőriztük volna az eldobható pelenkákat, de mostanra bőven kifizetődött a beletett munka.

Az angol nyelvű EC-s oldalak szerint a módszert követve jóval hamarabb lehet eljutni a szobatisztaságig is, de erről nálunk azért még nincs szó: a pisikről időnként lemaradunk (feltűnő, hogy főleg itthon, míg utazva vagy máshol előfordul, hogy szinte az egész nap lemegy ugyanazzal a pelenkával), de a kakik rendre a wcben végzik. Jó pár hónapnyi közös tanulás után már a jelzések is jóval világosabbak lettek: van, amikor ő kezdi el határozott, kicsit morgós-erőlködős hanggal jelezni, hogy mennünk kell, és van, amikor mi szedjük le róla a pelenkát, hogy pisiljen, és úgy dönt, hogy akkor ez most lehetőség a kakilásra is. Alighanem a beszéd megjelenése fog majd nagyot változtatni az eddigi rutinokon, de az meg eleve olyan szintű ugrás, amit egyelőre elképzelni is nehéz.

*Pisi/kaki dilemma: Nem túl érdekes adalék a végére, hogy komoly fejtörést okozott, hogy milyen terminológiát használjak a cikkben. Általában a világból ki lehet kergetni a gyerekkel kapcsolatos beszélgetésekben, cikkekben rendre felbukkanó, túlságosan infantilis nyelvhasználattal (minek kutyuskának nevezni a kutyát?!), de közben meg a pisi/kaki párosnál sehogyse akart jobb verzió beugrani, vagy feleslegesen vulgáris, vagy még feleslegesebben komolykodó kifejezések jutottak csak eszembe, így maradtam ennél.