Fehér éjszakák – Verőfényes szakításhorror
2019 július 17., 22:45
Amitől félünk: az anyánktól, a magánytól, a barna pókoktól, saját magunktól
- Ari Aster harmadik filmjében a horror és a thriller után a fekete komédia felé tett egy nagy lépést.
- Az Amitől félünk egy komplikált anya-fia viszonyon és a mindent leuraló szorongáson túl számos kínzó társadalmi kérdéssel szembesít minket.
- A háromórás, popkulturális és pszichológiai utalásokkal telezsúfolt film igénybe veszi ugyan a nézőt, cserébe viszont klasszikus, nagybetűs beszédtémát ad.
Ha valaki ismét egy Midsommar-szerű filmet várt Ari Aster függetlenfilmes rendezőtől, csalódni fog. Az Amitől félünk (angol címe Beau is afraid) egészen más jellegű és sokkal összetettebb élmény. Ugyan ebben is megjelenik pár elem, ami a rendező előző filmjében megvolt - a furcsa maszkos alakoktól kezdve a fejjel lefelé mutatott utazáson át a szétloccsanó testig -, ezekkel nagyjából véget ér a hasonlóság. A Midsommar történetvezetése sokkal egyszerűbb, és elég hamar rájön a néző, hogy minden egyre csak rosszabb lesz. Az Amitől félünk viszont sokkal kiszámíthatatlanabb, és semmiképp nem horror, még csak nem is thriller, inkább lélektani dráma (tragikomédia?).
Egyrészt rengeteg kanyar van benne, másrészt számos ponton érezhetjük úgy, hogy itt akár véget is érhet a film, aztán mégis folytatódik. Ezenkívül a Midsommarhoz képest látványosan sok benne a humor, még ha nagyon abszurd is, és ezzel folyamatos bizonytalanságban tart minket a rendező afelől, hogy tragédia felé haladunk-e vagy lesz valamiféle könnyedebb (és nyilván megnyugtatóbb) feloldás. Végül pedig annyira sűrű, hogy az ember még meg sem emészti, amit látott vagy hallott, amikor Aster már valami újabb ingert dob ránk.
Csatlakozz a Körhöz, és olvass tovább!
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!
Már előfizetőnk vagy? Jelentkezz be!